Szentbeszéd húsvétvasárnap

Esztergomi Bazilika, 2016. március 27-én

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

(Jn 20, 1-9)

Krisztusban Kedves Testvérek!

  Húsvét van, Krisztus feltámadását ünnepeljük. A húsvét örömében ráébredünk a saját reménységünkre is.

  Húsvét titkáról Szent Pál apostol csodálatos himnuszban beszél (Fil 2,5-11). Először magának, Jézusnak a nagyszerűségét mutatja be. Megvallja, hogy Jézus isteni mivoltában ezt a méltóságát nem tartotta zsákmánynak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kellene, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött, emberré lett, és engedelmes volt az Atya iránt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Jézusnak ez a hősies szeretete és nagylelkűsége kifejezi személyének nagyszerűségét. De ha a történetnek itt lenne vége, különös színben tűnhetne fel maga az Atya, az örökkévaló, aki fiát ilyen tragikus módon veszni hagyja. A szorongató kérdés pedig ugyanaz lenne, mint mindig a történelem során, hogy miért engedi Isten a rosszat? Miért győzhet az erőszak, a gonoszság, a mindent elborító hazugság a jó és az igaz emberi törekvések felett? Miért kínozza az ártatlan embereket a szenvedés, a betegség? Miért fullad minden eleveneszű és érző szívű, minden alkotó és nagyra hivatott ember élete az értelmetlennek és közönségesnek látszó halálba? Ezt állapítja meg keserűen már a zsoltár is: „Az ember, övezze bár tisztelet, nem marad meg; olyan, mint az igavonó állat, amely kimúlik, bizony hasonló hozzá” (Zsolt 49,13). Ha így állna a dolog, nehéz volna indokolni, hogy miért jó az Isten. Ha le tudja győzni az összes rosszat, de nem akarja, akkor nem irgalmas. Ha le akarja győzni, de nem tudja, akkor nem mindenható. Már a régi pogány filozófusok is viaskodtak ezzel a problémával, Platón például azt mondta erről: „Az Isten ártatlan”[1].

  De a húsvét titka nem végződik Jézus kereszthalálával. Szent Pál himnusza is így folytatja: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte áll minden más névnek” (Fil 2,9). A feltámadás tehát az Atya válasza Krisztus szeretetére. Húsvét fényében mi, emberek is felfedezzük, hogy nem a bűné, nem a halálé, nem a gonoszságé az utolsó szó, hogy minden látszólagos kudarc ellenére az élet, a szeretet és az igazság győz, mert Isten nemcsak mindenható, hanem irgalmas is. De Krisztus feltámadása érzékelteti számunkra azt a szédítő távlatot is, amelyben ez a történet, ez a küzdelem zajlik. A válasz, a bátorítás, az örömhír a világmindenség határain túlról érkezik, egyben a világ szíve mélyéről. És ez a válasz nem olyan, mint egy természeti erő megnyilvánulása, hanem kifejezi Isten személyes szeretetét.

  A mai evangélium mutatja, hogy Istennek ezt a válaszát az apostolok is csak fokozatosan értették meg. Péter és János kifutottak a sírhoz. Látták az üres sírt, az otthagyott lepleket. De milyen nehezen pattan ki a felismerés és a hit még a tanítványok lelkében is! Mária Magdolna első híradása is csak az üres sírról szól. Emberi módon azt feltételezi, hogy valakik elvitték Jézus holttestét. Péter és János tehát futva elindultak a sírhoz. Összehajtva találták a kendőket és külön a Jézus arcát borító leplet. Ennek láttára János önmagáról jegyzi meg, hogy „belépett a sírba, látta és hitt” (Jn 20,8). Hitt Mária Magdolna szavának, aki szerint a sír üres volt. De talán már a feltámadás hite is felragyogott a lelkében. Mert a „hinni” szónak az evangéliumban súlya van. Tamás apostolról csak akkor olvassuk, hogy hitt, amikor már személyesen találkozott a feltámadt Krisztussal. A föltámadás mai evangéliumában viszont mindjárt János hitének felvillanása után az a tömör mondat áll, hogy „eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint fel kellett támadnia a halálból” (Jn 20,9). Bár Jézus nemegyszer megjövendölte, hogy harmadnapra föltámad, de olyan mély titok volt ez, hogy a tanítványok mindaddig nem értették meg a maga valóságos, gyakorlati jelentésében.

  János apostol azzal zárja a mai evangéliumi részlet elbeszélését, hogy „a tanítványok visszatértek övéikhez” (Jn 20,10). Ha éledezett is a szívükben a feltámadás sejtése, a remény csírája, hogy Jézus Krisztus él, még nem robbant ki belőlük az öröm bizonyossága, még nem akarták hirdetni másoknak is Krisztus feltámadását.

  Majd a feltámadt Krisztussal való személyes találkozás teszi a sejtés örömét rendíthetetlen bizonyossággá, olyan húsvéti hitté és tapasztalássá, amelynek jó hírét el kell vinni a föld végső határáig, amelyre az embernek érdemes rátennie az életét.

  És ezt fejezi ki elemi erővel Szent Pál himnuszának harmadik nagy állítása: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,10-11). Jézus nagyszerűsége a keresztáldozatban, az Atya hatalma és irgalmassága a feltámadásában nyilatkozik meg. De a történet harmadik szereplője mi magunk vagyunk! Nekünk kell Krisztus előtt meghajolnunk a hit hódolatával, és nekünk kell hirdetnünk, hogy Jézus Krisztus az Úr, mert neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön (Mt 28,18). De ezt az örömhírt nem csak szóval kell hirdetni, hanem tettekkel is. „Több szeretet, több egység a házastársak között, több igazság önmagunkkal szemben és több megértés mások iránt – ez kell, hogy jellemezze az életünket”[2].

  Ezzel az örömmel adjuk tovább Krisztus feltámadásának hírét, ez a húsvéti fény ragyogja be mindnyájunk életét!

Ámen.

[1] PLATÓN, Állam, X. 617e. vö. CANTALAMESSA, R., Gettate le reti. Riflessioni sugli vangeli, anno C, Casale Monferrato 2003, 108-109.
[2] CANTALAMESSA, 111.