Történet

Pillanatképek a Főegyházmegye történetéből

   Egy egyházmegye történetét, történelmét több szempontból is lehet vizsgálni. Lehet - ha szabad így fogalmazni – a legmagasabb szinten, a világegyházban betöltött szerepe szempontjából, lehet az országa történelmének alakulása szempontjából, hogy milyen hatással voltak rá a háborúk, az uralkodóváltások, illetve a legaprólékosabb szempont, hogy mi az egyes plébániáknak a története, melyről a legjobb képet az ún. visitatio canonicanak, vagyis a főpásztor személyes látogatásának alkalmával tartott leltárak és a Historia Domus adják. Ha csak egy szempontot választunk is ezek közül, külön-külön is megtöltenének egy könyvet. Így most egy rövid áttekintést adunk az egykori Esztergomi, a mai Esztergom-Budapesti Főegyházmegye történetéről, Magyarország történetének tükrében, bemutatva az egyházmegye sorsát, legjelentősebb, leginkább közismert érsekeit és az ő művüket.

   Az esztergomi egyházmegye az I. (Szent) István által alapított 10 egyházmegye (a hagyomány szerint a veszprémi, győri, esztergomi, pécsi, egri, kalocsai, erdélyi, csanádi – melynek püspöke volt Szent Gellért –, bihari és váci egyházmegyék köthetők a nevéhez.) egyike volt, mely rögtön érsekségi ranggal rendelkezett, ahogy a nagyobbik István legenda fogalmaz: „a római szék apostoli urának egyetértése és aláírása közbejöttével az esztergomi egyházat tette a többiek metropolitai székévé és tanítójává.” Ez a lépés azért volt fontos, mert a Magyarország ezáltal függetlenedett a német (mainzi) egyházszervezet fennhatósága alól, és így már csak Róma alá tartozó, önálló provinciává, egyháztartománnyá vált. Természetesen „külső” segítség nélkül ez nem lett volna kivitelezhető, de mind II. Szilveszter pápa, mind pedig III. Ottó császár és István sógora, IV. Henrik bajor herceg támogatta az elképzelést. Már az ekkor épült székesegyház is Szent Adalbert tiszteletére lett felszentelve (1010 tájékán), talán hálából azért, mert Adalbert közvetlen munkatársai és tanítványai oroszlánrészt vállaltak a magyarság megtérítésében.

    Fontos megemlíteni, hogy az esztergomi érsek kiváltsága lett a magyar királyok megkoronázása. Mint azt később látni fogjuk, volt olyan alkalom, amikor az érsek széke, akár politikai okokból is, de betöltetlen volt, ilyenkor a rangban következő püspökre szállt át ez a jog, de a magyar történelemben az számított „szabályosnak” ha a királyt az esztergomi érsek koronázta meg Székesfehérváron a Szent Koronával.  Ezért állhatott elő például az a helyzet, hogy Károly Róbertet három alkalommal is megkoronázták, mire 1310-ben sikerült a fent említett három feltétel teljesítésével, a törvények szellemében érvényesen is királlyá tenni.

     Az érsekség megalakulásakor az északi, észak-nyugati határterületeket kapta, ebbe az akkor lakatlan gyepű is beletartozott, amely azonban később betelepült, így az egyházmegye óriásivá duzzadt. Ezen kívül Esztergom, Komárom, Hont, Szepes, Pozsony és Bars vára valamint a hozzájuk tartozó földterületek, valamint a királyi tulajdonú Torna, Gömör és Nógrád tartoztak az érsek fennhatósága alá. Az egyházmegye területe már a XI-XII. század fordulóján változott, mivel a nyugati részén elhelyezkedő Trencsén vármegye fontos volt határvédelem szempontjából. Ezt a megyét nem tagolták be a meglévő egyházszervezetbe, hanem önálló püspökséggé tették, az esztergomi területből kiszakított Nyitra központtal.

     Az egyházmegye területe nem volt teljesen egységes. Volt egyrészről ugyan az egybefüggő terület a Magyar Királyság északi részén azonban voltak ezen kívül úgynevezett exempt plébániák. Ezek más egyházmegyék területén helyezkedtek el, azonban kivették őket a területileg illetékes főpásztor hatásköréből és közvetlenül az esztergomi érsek joghatósága alá rendelték. Ezek voltak: Babarc, Báta, Bátaszék, Békásmegyer, Berkesd, Buda, Budaörs, Dömös, Dunaföldvár, Eszék, Felsőiszkáz, Felsőmecenzéf, Jászó, Lelesz, Máriakémend, Nagyszombat, Óbuda, Palotabozsok, Pápa, Pécsvárad, Pest, Pétervárad, Pozsony, Rudnok, Somlóvásárhely Szajk, Szebény, Szeged, Székesfehérvár, Szekszárd, Szentendre, Telki, Visegrád valamit Vörösberény. Amint látható, az akkori ország teljes területén voltak szétszórva ilyen plébániák.

    A hatalmas méretből következik, hogy az egyházmegye vezetése sem volt egyszerű feladat. Az érseket a főesperesek testülete segítette, akik a XI-XII. század fordulójára kialakult főesperességek élén álltak. Az ő fő feladatuk – mivel a főpásztor számára ez fizikailag lehetetlen volt – a plébánosok évenkénti ellenőrzése volt (az espereseknek ez a feladatuk a mai napig megvan).

       1526-ban, a mohácsi csatavesztés után a Magyar Királyság két részre szakadt, két megkoronázott királlyal. Az egyikük Szapolyai János volt, akit Székesfehérváron koronáztak meg, azonban nem a nem sokkal korábban kijelölt esztergomi érsek, Várday Pál, hanem a rangidős nyitrai püspök Podmaniczky István. Szapolyai 1526/27 telét Esztergomban töltötte és főkegyúri jogot adományozott Várdaynak, tehát az érsek ekkor Szapolyai párti volt. Azonban a másik uralkodó, Ferdinánd volt az, aki 1530-ban megsegítette Esztergom városát a török elleni harcban. Bár mindkét oldal tett gesztusokat Várday felé, ő azonban mégsem akarta magát végérvényesen egyikük mellett sem elkötelezni. A semlegesség keskeny mezsgyéjén próbált egyensúlyozni, amely szinte lehetetlen volt, hiszen egyházmegyéje a két egymással harcoló fél ütközőzónájában volt.

     1530 és 1543 között Várday minden erejével azon volt, hogy a török elleni harcokban igen komoly károkat szenvedett esztergomi várat újra megerősítse. De ez sem volt elegendő és az érseki székváros 1543. augusztus 9-én egy hosszú és kemény ostrom után török kézre került. Az érsek és a káptalan még az ostromgyűrű bezáródása előtt elmenekült és székhelyét Nagyszombatba helyezte át. Utódai ott is maradtak egészen 1820-ig, amikor is Rudnay Sándort a pápa felhatalmazta, hogy visszatérjen az egyházmegye ősi székvárosába. Ez az időszak igen komoly, szinte megoldhatatlan feladat elé állította a mindenkori főpásztort. A kettős királyválasztás, a romló közbiztonság illetve az érsekség területének folyamatos török kézre való kerülése megnehezítették a lelkipásztori ellátást. Mindezeket tetézte még az 1517-ben Wittenbergben kirobbant és a Magyar Királyságban hódító reformáció is. A katolikus egyháznak a lutheri tanok ellenében való megreformálására III. Pál pápa 1542-ben összehívta a trienti (trentói) zsinatot, melyre Várday Pál is hivatalos volt, aki a fentebb említett belpolitikai indokok miatt kimentette magát.

    A Várdayt követő esztergomi érsek talán az egyik legközismertebb alakja a korszaknak. Fráter Györgyről van szó, aki nem egészen két hónapig töltötte be az érseki tisztséget. 1551. október 20-án, Habsburg közbenjárásra a pápa bíborossá kreálta és kinevezte esztergomi érseknek. Azonban gyanús politikája miatt – Magyarország jövőjét csak keresztény, Habsburg fennhatóság alatt tudta elképzelni, a pillanatnyi béke miatt azonban a törökökkel is kiegyezett; ezt akkoriban árulásnak titulálták –, valamint azért, mert igen jól gazdálkodott a kezén lévő vagyonnal, és felhalmozott kincseiről legendák keringtek, éppen az ő megsegítésére küldött Castaldo tábornok és császári csapatai gyilkolták meg alvinci kastélyában 1551 december 16-ról 17-re virradó éjjel. Összeszurkált, átlőtt holtteste 70 napig feküdt a gyilkosok által kirabolt kastélyban, mire 1552 februárjában Gyulaferhérvárott eltemették. Mivel az áldozat bíboros volt, a pápa vizsgálatot indított ugyan a körülmények feltárására, azonban a Habsburgok befolyása, valamint a felállított vizsgálóbizottság egyoldalú tájékoztatása miatt Ferdinánd királyt felmentették.

  Az a tény, hogy az esztergomi főegyházmegyének hatalmas területe volt (évszázadokig a krakkói egyházmegye volt a közvetlen szomszédja), igencsak megnehezítette a lelkipásztori ellátást a korábbi századokban is. Az ország, és ezzel a főegyházmegye több részre szakadása csak rontott a helyzeten. Mivel a Hódoltság területére lehetetlen volt papokat küldeni, ezért itt, a keleti részen hamar megjelentek és rohamosan terjedni kezdtek Luther Márton tanai. A maga lehetőségei szerint minden érsek próbálta visszaszorítani a reformáció terjedését. Például Oláh Miklós (1553-1568) zsinatokat tartott, hogy fellelkesítse és buzdítsa a papokat, kötelezte a püspököket a hitelvek tanulmányozására, valamint a plébánosokat iskolák létrehozására kötelezte, valamint elérte, hogy az ellenreformáció legharcosabb hirdetői, a jezsuiták letelepedjenek Nagyszombatban, és rájuk bízta a súlyos paphiány kiküszöbölésére létrehozott szeminárium vezetését.; Verancsics Antal (1569-1573) elűzette a protestáns prédikátorokat és mindenhol visszaállíttatta a régi szertartásokat. A reformáció legismertebb magyarországi ellenfele az érseki posztot 1616 és 1637 között betöltő Pázmány Péter volt. Forgách Ferenc halála után II. Mátyás őt nevezte ki esztergomi érseknek (az érseket a korban a király nevezte ki, a pápának csak megerősítési joga volt). Pázmány elsődleges célja az egyházmegye papképzésének helyreállítása volt: 1623-ban létrehozta Bécsben a mai napig működő Pázmáneumot és újjászervezte a nagyszombati szemináriumot is. Felújította az akadozva működő visitatio canonica rendszerét és személyesen, valamit főesperesei segítségével pontosan feltérképezte egyházmegyéje helyzetét, a feltárt hiányosságokat pedig statútumokban orvosolta. 1629-ben a trienti zsinat rendelkezésének megfelelően egyházmegyei zsinatot hívott össze. A zsinat határozataiban pontosan megfogalmazta az érsek privilégiumait, előjogait. Ilyen volt például, a mindenkori prímás az ország főkancellárja, a királyi kettős pecsét őre; a királyi pénzverde főfelügyelője; a törvényszéken a király helyettese; a király után ő az első zászlósúr az országban, nem pedig a nádor (ami konfliktushoz vezetett Esterházy Miklós nádorral); ő Esztergom vármegye örökös főispánja,

     1630-ra Pázmány Nagyszombatba új zsinatot hívott össze, melyet nemzeti zsinattá nyilvánított. Elrendelte, hogy minden évben egyházmegyei zsinatokat kell tartani a hitbéli fegyelem megerősítése céljából. Folytatta a plébániák személyes felkeresését is, az erkölcstelen életvitelű papok ellen fegyelmi eljárásokat indított. Fontos lépése volt, hogy egységesítette a liturgiát: kötelezővé tette mindenhol a római misekönyv használatát.

    1635. május 12-én Nagyszombatban egyetemet alapított. Bölcseleti és teológusképzést indított, melyet európai mintára a jezsuitákra bízott. Későbbiekben az egyetem orvosi és jogi karral bővült, a mellette működő nyomda pedig a katolikus könyvkiadás központjává nőtte ki magát. Az egyetem 1777-ben Budára, majd Pestre költözött, 1921-ben felvette alapítója nevét, az 1950-es névváltozás óra pedig Eötvös Loránd Tudományegyetem néven Magyarország egyik legnépszerűbb egyeteme.

     1686-ban, 145 év után Buda felszabadult a török uralom alól. Az ekkor uralkodó Széchényi György érseknek szinte lehetetlen feladattal kellett szembenéznie. A felszabadult területeken kellett valahogy megteremtse az egykori Hódoltság területén a katolikus egyház anyagi és hitbéli alapját. Bár ő maga nem költözött vissza, támogatta Esztergom városának újjáépítését és a Bakócz kápolna renoválását. Kísérletet tett arra is, hogy ne a kamara, hanem ő, mint esztergomi érsek szedhesse be az egyházmegyében a tizedet – sikertelenül. Erőteljesen támogatta, hogy a valamikor katolikus templomokat visszavegyék a protestánsoktól. A visszafoglalt területek papsága művelődésének elősegítésére 1692-ben újból kiadta a Rituale Strigonienset, az esztergomi szertartáskönyvet, valamint elődjének, Pázmány Péternek a prédikációit.

     Egy egyházmegye életében igen jelentős változás, ha a történelem szeszélye és a világi hatalom átszabja a határait. Az Esztergomi Főegyházmegye életében ez először 1776-ban történt, amikor is Mária Terézia parancsára az akkor még kalocsai érsek, Batthyány József tervet készített a főegyházmegye felosztásáról. A területből három új püspökséget választottak le: a szepesit, a rozsnyóit és a besztercebányait. Ezeknek a királyi alapítólevelét Mária Terézia 1776. január 15-én írta alá, VI. Pius pápa pedig a március 13-án kiadott bullájával helybenhagyta a császárnő döntését és egyházi részről is felállította a három új egyházmegyét, melyek az egykori esztergomi főegyházmegye területét felével csökkentették.

     Batthyány 1776. június 1-jén foglalta el az érseki széket. Ami megmaradt az egyházmegyéből azt két részre osztotta és római engedéllyel püspökké szentelt elöljárók irányítása alá rendelte. Fontos újítása volt még, hogy a korábban említett exempt plébániákat saját egyházmegyéjük joghatósága alá rendelte, így az esztergomi főegyházmegye egyetlen tömbbé alakult. Az új egyházmegyei határok természetesen szükségessé tették az eddig működő főesperesi kerületek határainak újrarajzolását is.

      Mária Terézia hosszú uralma alatt (1740-1780) igyekezett elkerülni az összetűzést a Szentszékkel. Nem így fia, II. József, aki a legkevésbé sem volt tekintettel a pápaság jogaira. Az önkényes rendeletekbe a papság nagy része beletörődött, szinte csak Batthyány prímás és Migazzi bécsi érsek szállt szembe a „kalapos király” erőszakosságával. A magyar prímás közvetített a pápa és a császár között, amiért mindkét oldalról magas elismerést kapott; a Szentatya 1782-ben személyesen adta át neki a bíborosi kalapot, II. József pedig a Szent István király rendjével tüntette ki. Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy a későbbiekben is minden erejével harcoljon az egyházat sújtó rendelkezések ellen.  Tiltakozott a papnevelés laicizálása ellen, hiszen a császár bezáratta a püspöki papneveldéket és helyettük központi szemináriumokat állított fel.

      Az egyházellenes intézkedések Batthyány érsek több tervét keresztülhúzták. Ezek közül talán a legfontosabb – legalábbis szimbolikus értelemben – az Esztergomba való visszaköltözés lett volna. Ezen kívül szerette volna megreformálni a papnevelést illetve zsinatot tartani. Ami viszont sikerült neki, hogy több mint 50 új plébániát hozott létre és – ami a körülményeket tekintve szintén nem kis eredmény – regnálásának végére csaknem megduplázta az egyházmegye papjainak számát (442-ről 800 fölé emelte).

     A visszaköltözés végül Rudnay Sándornak (1819-1831) sikerült, aki 1820 májusában országos ünnep keretében vonult be régi-új székvárosába. Ő volt az, aki elkezdte tervezni az elpusztult székesegyház újjáépítését is. A Kismartonban (ma Eisenstadt) született Kühnel Pál tervei nyerték el a tetszését és 1822-ben Szent Adalbert napján (április 23) megtörtént az alapkőletétel is.

      Az építkezés az érsek halála és Packh Jánosnak, a megbízott építésznek a meggyilkolása után is folytatódott. Az új érsek, Kopácsy József (1839-1847) a kitűnő mérnököt, Hild Józsefet bízta meg a munka folytatásával, kiemelve, hogy a kész székesegyház „olyan látványt nyújtson, hogy harmónikus alkotásukkal az emberi lelket első pillantásra szent megilletődéssel töltsék el”. Kopácsy volt az, aki tovább bővítette az érseki palotát is. Ebben a bővítésben ma a Keresztény Múzeum tekinthető meg. Hidat vert Esztergom és Párkány között is, mely nagy teherforgalmat bonyolított és a hajók előtt nyitható volt. Ezen kívül 1842-ben megalapította a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulatot, mely 1848-tól a mai napig Szent István Társulat néven működik.

      Az 1848-as forradalom után az 1848. évi 20 törvény létrehozta a felekezeti egyenlőséget, mellyel a katolikus államvallás megszűnt. A forradalom alatt Hám János (1848-1849) 8000 aranyforinttal támogatta Windischgrätz seregét. 1849-ben Felix Schwarzenberg próbálta rávenni Hámot az eddig példa nélküli lemondásra, mely végül célt ért, és júliusban az érseki széket üresnek nyilvánították, a volt érsek pedig szatmári püspökként fejezte be életét 1857. december 30-án.

     Utódának, Scitovszky Jánosnak (1849-1866) adatott meg az alkalom, hogy 1856. augusztus 31-én felszentelje a 30 éve épülő – de még nem teljesen elkészült székesegyházat Esztergomban. Az eseményre meghívták az akkor még magyar királynak meg nem koronázott Ferenc Józsefet és feleségét, Erzsébet királynét. A szentelésre a prímás felkérte barátját, Liszt Ferencet, hogy komponáljon szentmisét külön erre az alkalomra. Pár évvel korábban, 1853-ban Orsovánál előkerül a Kossuth által elrejtett Szent Korona is, melyet az érsek Bécsbe vitt, hogy megsürgesse Ferenc József megkoronázást is. Nem járt sikerrel.

   Scitovszky 1853-ban átadta Esztergomban a Bibliotheka épületét, 1856-ban pedig a Nagyszemináriumot, melyben ma a Szent Adalbert központ működik. Nyugdíjas papoknak otthont hozott létre, jelentős összeggel támogatta a Magyar Tudományos Akadémiát, melynek 1853-ban igazgatósági tagja lett. Létrehozza a Religio és a Magyar Sion című folyóiratokat. Ez mind önmagában sem kis teljesítmény, de ha hozzátesszük, hogy az érsek mindezt az elnyomó Bach-korszak önkényének évei alatt vitte végbe, még jobban kitűnik, mennyire kiállt egyháza és népe érdekében.

    A érsek által olyannyira vágyott osztrák-magyar megbékélés nem sokkal a halála után, 1867-ben végre létrejött és ennek eredményeként június 8-án Simor János hercegprímás és gróf Andrássy Gyula miniszterelnök a budai Mátyás templomban királlyá koronázta Ferenc Józsefet és feleségét. Liszt Ferenc erre az alkalomra komponálta Koronázási miséjét. Ezen kívül a nevéhez fűződik még az esztergomi bazilika teljes befejezése 1886-ban, ő nyitotta meg 1876-ban a Keresztény Múzeumot és ő építtette a prímási palotát és könyvtárat is. Tudni kell róla, hogy egyházához, de a rendszerhez is a végletekig hűséges volt. Még az 1850-es években miniszteri parancsra akadályozta Scitovszky János terveit Rómában, melyekért és a prímási előjogokért később harciasan kiállt.

    A XIX. század végétől felgyorsultak a történelem olyan eseményei, amelyek az Esztergomi Főegyházmegye életére is igen nagy hatással voltak.  Az utolsó évszázad minden érsekére jutott valami országos horderejű dolog. 1896-ban ünnepelte az ország a honfoglalás ezredik évfordulóját, a milleneumot. Ekkor már Vaszary Kolos (1891-1912) ült az érseki székben, aki mint közjogi méltóság természetesen jelen volt az ünnepségeken. Közbenjárására XIII. Leó pápa külön ünnepet engedélyezett Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. Nem egyházmegyei, hanem országos jelentőségű, hogy püspöktársaival egyetemben három memorandumban is tiltakozott az uralkodónál a polgári házasságkötés elismerése ellen. Vaszary 1912- októberében lemondott érseki tisztségéről, helyette Csernoch János kapott kinevezést (1912-1927).  Hivatalának átvételekor azzal támadták, hogy ő maga kényszerítette ki a beteg érsek lemondását. Azonban mind Ferenc József, mind pedig a Szentszék kitartott személye mellett. A ő idejére esett az utolsó magyar király, (Boldog) IV. Károly megkoronázása a Mátyás templomban 1916 december 30-án. Pár évvel később pedig a nagy háború és a trianoni békeszerződés után az esztergomi egyházmegye elveszítette területének háromnegyed részét.

   A Tanácsköztársaság és a proletárdiktatúra idején felkészítette papjait a kialakult helyzetre és visszavonult Esztergomba. A palotát azonban el kellett hagyni, mivel a kommunisták államosították – a Keresztény Múzeum gyűjteményével egyetemben. A vörös uralom bukása után visszatérhetett székvárosába, sőt sikerült visszaszereznie az elrabolt műkincseket is. Ezekben a vészterhes időkben sem hanyagolta el egyházmegyéjét: 24 új plébániát alapított és újraindította a budapesti helynökséget is.

  A két háború közötti egyik legkiemelkedőbb egyházi esemény Magyarországon az Eucharisztikus Világkongresszus volt 1938-ban. Már Csernoch alatt felmerült az elképzelés, hogy Budapesten tartsák az egyik kongresszust, azonban csak utóda, Serédi Jusztinián érseki ideje alatt sikerült tető alá hozni ezt a nagyszabású ünnepségsorozatot, melynek szép apropót adott Szent István király halálának 900. évfordulója. Ugyancsak az ő érseki idejére esett 1938-ban az első bécsi döntés, amelynek keretén belül – német és olasz döntőbíráskodással – a Felvidék nagy része visszatért magyar fennhatóság alá, így az Esztergomi Főegyházmegye jelentős területeket kapott vissza, amelyek azonban a második világháborút lezáró békeszerződések aláírásával Csehszlovákiához kerültek.

     Serédi 1945-ös halála után talán a magyar történelem legismertebb érseke került kinevezésre: Mindszenty József. A második világháború után Magyarországon egyre erősödő szovjet és kommunista befolyás ellen mindig felemelte szavát és következetesen kiállt egyháza és hívei érdekében. A proletárdiktatúra elképzeléseibe azonban csak egy kis létszámú, kézivezérelt egyház fért bele, kollaboráns püspökökkel, vagyis Mindszenty érthetően szúrta Rákosi elvtársék szemét. Ahol csak lehetett – sajtóban, rádióban- TV-ben – folyamatosan rágalmazták az érseket és a püspököket. A Mindszenty elleni hadjárat az 1948. december 26-i letartóztatásban csúcsosodott ki, ami után koncepciós perben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték a testileg-lelkileg megkínzott főpapot. Az ítéletet mind a Vatikán, mind pedig az Egyesült Nemzetek Szervezete mélyen elítélte. A bíboros hat évig magánzárkában raboskodott, később egészségügyi okokból Püspökszentlászlón, majd Felsőpetényben őrizék. Innen szabadult ki 1956. október 30-án, a forradalom idején. A mindösszesen négy napnyi szabadsága alatt igen aktív volt. Tárgyalt a kormánnyal, a püspökeivel intézte az egyház ügyeit, fogadta a külföldi segélyszervezetek küldötteit és protestáns püspökökkel egyeztetett. Nagy Imre miniszterelnök kérésére 1956. november 3-án 15 perces beszédet mondott a rádióban, melyben kiállt a szabadságharc mellett és egy polgári demokratikus államot vizionált, ahol érvényesülnek a szabadságjogok. Amikor november 4-én megérkeztek a szovjet tankok, az érsek az Egyesült Államok nagykövetségére menekült. Eredetileg rövid ott tartózkodásra számított, de a Kádár-rezsim megakadályozta, hogy visszatérjen érseki székébe, így végül hosszas tárgyalások után 1971. október 21-án a Vatikánba távozott. Elengedésének egyik feltétele volt, hogy VI. Pál pápa letegye őt az érseki székből: 1973-ban felszólította a Szentatya, hogy mondjon le, Mindszenty azonban lelkipásztori okokra hivatkozva visszautasította a kérést. VI. Pál 1974. december 18-án üresnek nyilvánította az érseki széket. Mindszenty 1975. május 6-án halt meg Bécsben, és Mariazellbe temették el. 1991-ben földi maradványait hazaszállították és az esztergomi bazilika kriptájában helyezték örök nyugalomra.

 Mindszenty börtönévei és „száműzetése” alatt a Főegyházmegyét úgynevezett apostoli kormányzók irányították. Ők, ami feladatot lehetett, elláttak, a püspököt igénylő feladatokra pedig felkértek más megyéspüspököt vagy segédpüspököt.

     Utóda, Lékai László (1976-1986) bíboros, érsek végig a Kádár rendszerben vezette egyházmegyéjét. Nem volt politikus alkat, inkább lelkipásztor. A Kádár rendszer keretei közt nem sok lehetősége volt nagyívű tervek véghezvitelére és minden egyes lépését egyeztetnie kellett az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével. Viszont kisebb lépései előre vitték az egyházmegyét és a mai napig működnek. Ő hozta létre Leányfalun a Szent Gellért lelkigyakorlatos házat, illetve a XXIII. János pápáról elnevezett idősek otthonát. Ő indította útjára a hallás-, látás- és mozgássérült pasztorációt, és alapította meg Ipolytölgyesen a testi és szellemi fogyatékos gyerekek otthonát. Egyik legnagyobb sikerének mondható, hogy az Egyházügyi Hivatalt legyőzve elérte, hogy Budapesten, a Hittudományi Akadémián (ez ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara)évi több száz fiatal teológust képezzenek, akik később hittant is taníthatnak.

    Paskai László (1987-2002) idején egy sor igen fontos, az egész egyházmegye sorsát befolyásoló esemény történt. 1989-ben megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal és kikiáltották a harmadik köztársaságot; ezzel megszűnt a külső befolyás és kényszer, így az egyháznak lényegesen nagyobb lett a mozgástere. 1990-ben hivatalosan is diplomáciai csatornák nyíltak országunk és a Vatikán között, ennek eredményeként megérkezett Angelo Acerbi apostoli nuncius (a Szentszék nagykövete). 1991-ben lelkipásztori látogatásra Magyarországra érkezett II. János Pál pápa. 1993-ban a Szentatya kibocsátotta a Hungarorum Gens kezdetű rendeletét, melyben átszabta Magyarország egyházmegyéinek határát, valamint új egyházmegyéket is alakított; így lett az Esztergomi Főegyházmegyéből Esztergomi-Budapesti Főegyházmegye. Ekkor kapott a budapesti Szent István-bazilika társszékesegyházi rangot és ekkor költözött az érsek Esztergomból a Budai Várban található prímási palotába. Főegyházmegyénknek ismét egybefüggő területe alakult ki, és – a Csepel sziget kivételével – egész Budapest az esztergomi érsek fennhatósága alá került.

  A következő pár év azzal telt, hogy a megváltozott területű Főegyházmegye plébániáinak terület is rendeződjön. 1994-ben, a második világháború óta első alkalommal, a II- Vatikáni zsinat rendelkezésének szellemében Paskai bíboros egyházmegyei zsinatot hívott össze, melyen intézményi kérdések kerültek szóba. 1991-ben került sor Mindszenty bíboros maradványainak hazahozatalára és ünnepélyes újratemetésére Esztergomban. (A boldoggávatási eljárást 1994-ben indították meg.). 2002-ben betöltötte 75. évét, így a hatályos egyházjogi szabályok szerint benyújtotta nyugdíjazási kérelmét. Utódául a Szentatya Erdő Péter (2003-tól napjainkig) székesfehérvári segédpüspököt nevezte ki 2003 januárjától. Az utóbbi 10 évben Egyházmegyénk és a világegyház is több boldoggá avatottal gazdagodott: Batthyány-Strattman László orvos, Salkaházi Sára szociális testvér, Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök-vértanú. Az idei év őszén, a budapesti Szent István-bazilikában lesz a tervek szerint Sándor István szalézi szerzetes boldoggá avatásának kihirdetése. Erdő bíboros úr az utóbbi években – Serédi Jusztinián óta először – nekikezdett, hogy újra végiglátogassa egyházmegyéje összes plébániáját, találkozik az egyházmegye élő közösségeivel.

  Az itt leírtakban csupán a Főegyházmegye történetének egy-egy meghatározó pillanatát próbáltam megragadni. A teljes történet olyan gazdag, hogy anyagával több könyvet meg lehetne tölteni.

 

Tarcsay Péter

Esztergom-Budapest folyóirat

Esztergom-Budapest 2023/5. szám
Esztergom-Budapest 2023/4. szám

Összes folyóirat

Keresés

Az oldalon

 

Főegyházmegyei papok

Plébánia keresése

A főegyházmegye intézményei

 


 







Adó 1%-a, Katolikus Egyház
Partnereink:



Új Ember bolt