Nagypéntek - szentbeszéd az Esztergomi bazilikában

2015. április 3.

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

  „És lehajtván fejét kiadá lelkét”. Krisztus halála a kereszten engesztelő áldozat. Ő maga mondta az utolsó vacsorán: „ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). Maga Jézus tehát a bűnért való engesztelő áldozatnak tekintette a saját halálát. A kereszt feltárja előttünk a bűn titkát és megmutatja Isten végtelen méltóságát és szeretetét.

  A bűnnel megsértett isteni méltóságot egyedül Krisztus engesztelhette ki. Rettenetes teher, rettenetes rabság tehát a bűn, ha emberi erővel képtelenek vagyunk megszabadulni tőle, ha nem tudjuk jóvá tenni, amit elrontottunk, ha az egész emberiség képtelen arra, hogy helyes irányba fordítsa saját történelmének folyását. De miért volt szükség az engesztelésre? Nem nézhette volna el Isten az összes emberi hibát és gonoszságot egyszerűen szelíd mosollyal? Nem tekinthette volna meg nem történtnek a rosszat? – A kereszt fényében látjuk, hogy éppen jósága és végtelen hatalma miatt nem tehette ezt. Isten országa ugyanis nem következmények nélküli ország. A teremtett világ rendjében is mindennek következménye van. Nagyszerű élőlények tömegei pusztulnak el olykor természeti jelenségek miatt. Emberek, ártatlan emberek tömegei pusztultak el újra és újra a történelemben járványok és katasztrófák, vagy éppen az emberi gonoszság következményei miatt. És Isten mindezt nem csak hogy megengedte, de olyan világot teremtett, amelyben helye volt ezeknek az eseményeknek. Isten végtelenül irgalmas, de nem érzelgős. A világban semmi sem jelentéktelen, semmi sem értelmetlen, mindennek megvan a maga súlya és jelentősége.

  Az emberi szabadság nem véletlen és nem szeszély, hanem nagyszerű lehetőség, amely felelősséggel jár. A bűn pedig Isten akaratának, szeretetének, a teremtett világ rendjének elutasítása a szabad teremtmény részéről. Ezért jár nyomában a szenvedés. Ezért lesz belőle olyan teher, amely több a puszta személyes bűntudatnál. Nazianzi Szent Gergely, Szent Ágoston és Nagy Szent Leó pápa egyként vallják, hogy Isten puszta akaratával is elengedhette volna bűneinket, akár elégtétel nélkül is. De bölcsessége úgy kívánta, hogy a bűnért adott teljes elégtétel alapján szabaduljunk meg annak minden terhétől és így váljunk alkalmassá az örök boldogságra.

  A Jelenések könyvének döbbenetes víziója szerint senki sem volt méltó a hétpecsétes könyv kibontására (Jel 5,4), csakis a Bárány, akiről a mennyben ezt énekelték: „méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek és véreddel megváltottad az embereket Istennek”(Jel 5,9). Krisztus halála volt a végtelen értékű áldozat, mert ő egyszerre valóságos Isten és valóságos ember . Ekkora súlya van tehát a szabad teremtény lázadásának Isten és a valóság ellen. Ennyire fontos, hogy minden erőnkkel törekedjünk az összhangra a teremtő Istennel és a teremtett világgal.

  Gyakran nem vesszük észre a tetteink súlyát. Azt sem tudjuk sokszor, hogy mivel mérgezzük és romboljuk környezetünket. Amikor pedig rádöbbenünk, a pusztító folyamatokat már gyakran képtelenek vagyunk megállítani. Hirtelen ébredünk rá, hogy mekkora kincs a levegő, a tiszta ivóvíz, a körülöttünk élő növények és állatok sokasága, a kedvező hőmérséklet, szél és csapadék. És még mennyi minden, aminek a létezését is csak most kezdjük felfedezni. De Istenhez és az emberekhez fűződő személyes viszonyunkban is apró tettekből épülnek fel a közöny és az önzés falai, amelyek minket magunkat zárnak egyre áthatolhatatlanabb korlátok közé.

  A mi bűneink okozták tehát Krisztus szenvedését, de ő az egyetlen, akinek végtelen a méltósága, akinek minden csepp vére és minden szenvedése egymagában is elég a világ váltságára. Ezért mondja Aquinói Szent Tamás az Üdvözítő véréről: „melyből elég volna egy csepp hullni rá, világ minden bűnét meggyógyítaná”. De Jézus nem méricskélte a maga áldozatát. Ő teljes lelkéből szerette az Atyát (vö. MTörv 6,5). Nem a kötelező minimumot ajánlotta fel, hanem a teljességet, ami az ember számára maga az élet. És ezt a teljességet áldozta fel az Atyának értünk, emberekért. Bennünket is így szeret tehát, istenségének teljes méltóságával és emberségének teljes odaadásával.

  Krisztus a kereszt magaslatáról is tanít. Isten parancsát, a főparancsot, a legfőbb törvényt tanítja nekünk, hogy mi is teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeressük az Egyetlent, az Örökkévalót, egymást pedig mint sajátmagunkat. Mert ez nem veszteség, ez nem lemondás, hanem harmónia Istennel és a világmindenséggel. Ebben van életünk és boldogságunk.

  Mi egyetlen boldogságunk, szent keresztfa sírva áldunk!

Ámen.


[1] MOLNÁR JÁNOS, Egész esztendőnek vasárnapira és innepire szolgáló prédikátziók, Posonyban és Kassán 1777,228 (Nagypéntekre).
[2] Vö. S. LEO MAGNUS, Sermo I. Nativ. vö. MOLNÁR 229.