Spányi András atya mosolya

Amikor egy körünkből eltávozott szeretett személyre emlékezünk, először események, történetek jelennek meg előttünk, amelyek aztán lassan megnyugszanak egy-egy olyan képnél, amelyek a legtöbbet jelentik számunkra. Számomra egy ilyen, lelkipásztori munkámat végigkísérő kép András atya mosolya. Először papnövendék koromban, a karmelita templom udvarán találkoztunk. A karmelita Gábor atya mutatott be neki és testvérének. Rám mosolygott, mondta, hogy hallott már rólam, és biztos, hogy még sokat fogunk találkozni. Néhány év múlta a tabáni templom kapujában futottunk össze, amikor újmisés papként a környező plébániákat vizitáltam. A mosoly akkor is megjelent az arcán, mintha bíztatott is volna. "Itt vagyunk, ha segítségre lesz szükséged". Eltelt egy évtized, és a Bakáts téri plébánián találkoztunk az Unió Cleri összejövetelein. Ő a közeli Szent Vince plébániáját vezette, én tanár voltam a Patrona Hungariae Gimnáziumban. Az összejövetelre mindig ő érkezett először és az ajándékával együtt mindig mosolyt is hozott magával. Hozzászólásait, megjegyzéseit is mindig derű és az ő kedves, utánozhatatlanul fimon humorával gazdagított lelkipásztori bölcsesség jellemezte.

Az elmúlt tíz évben hetente rendszeresen találkoztunk, hiszen utódja lettem az Újlaki Sarlós Boldogasszony Plébánián és megkértem, hogy mint tapasztalt lelkipásztor legyen segítségemre. Akkor is mosolygott, de abban a mosolyban már jelen volt egy korábban általam fel nem fedezett vonás, árnyalat is, amely az életállapotából fakadt, és amit sohasem titkolt: Beteg volt, megtapasztalta a testi és lelki szenvedés különféle formáit. Ez a szenvedés tette életét és mosolyát még hitelesebbé számomra. Mert ebben a mosolyban benne volt isteni Mesterének a mélyebb megértése is. A szenvedő és halálba induló Jézus is kedvesen rá tudott nézni a jerikói vakra, a testvére halálát számon kérő Mártára, és tanítványaira, miközben megmosta a lábaikat. Jézus vonásaiban benne rejlett az Atya jósága, szeretete, András atya szavaiban és tetteiben pedig már jelen volt Jézus ereje, aki megígérte, hogy velünk lesz a világ végéig.

Ezt a szenvedést megtapasztalt mosolyt értették meg hívek, és ezért keresték a vele való találkozást. A plébánián gyakran megcsörrent a telefon, kérdezték, mikor gyóntat. Amikor pedig a sekrestyébe érkezett, mindig talált valakit ott, aki beszélgetni akart vele. A tekintetekből arra lehetett következtetni, hogy olyan papot keresnek, aki képes arra, hogy átérezze fájdalmukat, és utat tud mutatni számunkra. Utolsó találkozásunk alkalmával is mosolygott. A halálos kór miatt lesoványodva egy otthoni karosszékben pihent. Egy rózsafűzért adtam át neki, azzal a megjegyzéssel, ha nehéz helyzetben vagyok, mindig a kezembe fogom és próbálok imádkozni. Fejével bólintott, és átvette. Amikor búcsúztunk, viszontlátást kívántunk egymásnak. Nem gondoltam, hogy ez a kívánság már csak az örökkévalóságban fog beteljesülni. Ezt az általam látott utolsó mosolyát visszaidézve, most arra gondolhatok, hogy Ő talán sejtette, hogy így lesz…

Beran Ferenc