Napi homília – 2020. május 7.

Húsvét IV. hetében csütörtökön János evangéliumának 13. fejezetéből olvas az Egyház (Jn 13,16-20). Az utolsó vacsorának a feszült légkörét érezzük az evangélium soraiból. Már a lábmosás után vagyunk, Jézus tanítványaihoz fordul és azt mondja: „nem lehet nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél” (Jn 13,16). Nagyon fontos dolog ez, hiszen Jézus sokszor vallja, hogy őt az Atya küldte, hogy ő azt hirdeti, azt tanítja, amit az Atyától hallott, nem magától mondja tanítását.

Azután a tanítványaihoz fordulva egy boldogságmondásban foglalja össze ezt a helyzetet, mondván: „Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is tesztek” (Jn 13,17). Mit kell itt megérteni? Azt kell megérteni, hogy nem egy filozófiai iskoláról van szó, nem az a feladata a tanítványoknak, hogy a saját elméleteiket propagálják, vagy saját maguknak szerezzenek követőket, csodálókat, híveket vagy rajongókat, hanem a Jézus Krisztustól kapott örömhírt, a Jézus Krisztustól kapott tanítást kell továbbadniuk. Ez pedig egy alázatos feladat. De ha ezt megértik, és így is tesznek, ennek értelmében cselekszenek, tevőleges, cselekvő szeretetre váltják, amit Jézustól mint tanítást kaptak és megértettek, ha követik Jézust az engedelmességnek ezzel a lelkületével, és egyben rászánják magukat a cselekvésre is, akkor boldogok lesznek. Ezt a tanítvány-mesteri viszony Jézus itt, az utolsó vacsorán is, a lábmosással kapcsolatban is megfogalmazza, azt mondja: „Én, az Úr és a Mester”, hogy annak szólítotok, „és valóban az is vagyok” (vö. Jn 13,13-14). Másutt azt mondja, hogy „Mesternek ne szólítsatok senkit, mert egy a ti tanítótok, a Krisztus” (vö. Mt 23,10). Érdekes hogy a Messiást ebben az esetben maga Jézus említi.

Fontos dolog az, hogy „atyának se nevezzetek senkit” – hiszen jézusi mondásként ez is fennmaradt –, „mert egy a ti atyátok.” (vö. Mt 23,9). De ki is ez az Atya? Aki a hitet adja az embernek, akitől a hívő ember a hitét kapja, azt méltán nevezzük Atyjának a hitben. Aranyszájú Szent János szerint ez az atya nemcsak a Szentháromságban az első személy, a mennyei Atya, hanem az ember hite vonatkozásában Jézus is atyánk a hitben (vö. 72. homília Szent Máté evangéliumához, PG 58, 670.). Hiszen a sajátját és azt adja, ami az Atyáé, hiszen Ő egy az Atyával.

Mondja is másutt az evangélium, hogy „a világosság fiai” lesznek azok, akik követik Krisztust (vö. Jn 12,36). A János evangélium prológusában azt halljuk, hogy „a világosság a világba jött” (Jn 1,9). Ki az a világosság? Maga Krisztus: Őt ünnepeltük húsvét éjszakáján a fény liturgiájában is így, Ő a világ világossága (vö. Jn 8,12). Tehát ha mi a világosság fiaként akarjuk járni az élet útját – ahogy ezt a keresztségben a gyertya is jelképezi –, akkor mi Jézus tanítványai kell, hogy legyünk, akkor a hitünket és a cselekvő szeretetünket hozzá kell igazítani – Neki alárendelten, Tőle függő, Neki engedelmes módon.

Persze a hit igaz tanítói és hirdetői is viselhetik az atya címet. Maga Szent Pál mondja, hogy „ha tízezer tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok” (1 Kor 4,15). „Mint kedves fiaimat kérlek benneteket” – fordul ezután a korintusi hívekhez (1 Kor 4,16). Tehát Szent Pál magát is az általa megtérített hívők atyjának tekinti, tehát van egyfajta legitim atyaság a hívő közösségen belül is, de ez éppenséggel a Krisztus iránti engedelmességnek, vagy az Ő képviseletének, az Ő hiteles képviseletének köszönhető.

A qumráni szövegekben a Holt-tenger környékén bizony szó van a világosság fiai és a sötétség fiai közti küzdelemről is [vö. Háborús szabályzat, A qumráni szövegek magyarul (szerk. Maróth Miklós), PPKE-BTK, 2000, 166-183.] . Igen, a világosság a világba jött, de a sötétség nem fogadta be – olvassuk a János evangélium előbeszédében is (vö. Jn 1,5.9). Ebben az erőtérben zajlik Krisztus tanításának a története az emberiség történelmében, és nekünk fontos, hogy újra és újra minden személyes döntésünk előtt Krisztushoz igazítsuk nem csak a gondolkodásunkat, hanem a tetteinket is.

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: