Napi homília – 2020. május 4.

Húsvét IV. hetében a hétfői evangélium Szent János evangéliumából való, és Jézust mint jó pásztort állítja elénk. „Én vagyok a jó pásztor” – mondja Jézus (Jn 10,11), és hozzáteszi: „én vagyok az ajtó” (Jn 10,9). Tehát Rajta keresztül lehet csak a biztonságot nyújtó, az életet garantáló akolba bejutni. Ugyanakkor, nem a most felolvasott szakaszban, hanem kevéssel utána, Jézus még azt is hozzáfűzi: „más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók” (Jn 10,16).

Óhatatlan, hogy a húsvét örömében és a Szentlélekre várakozva ne gondoljon ilyenkor az Egyház a maga egyetemes küldetésére, és éppen erről szól a szentlecke, hiszen ott az Apostolok Cselekedeteiből Szent Péter joppei látomását olvastuk. Szent Péter, aki Joppéban imádkozik, egyszerre csak látomásban részesül. Mindenféle állat leereszkedik az égből, és szózatot hall: „Öld meg és egyél!” (ApCsel 11,9). Tehát nem arról szól a mennyei szózat, hogy pusztítsa mindenféle anyagi haszon érdekében, tekintet nélkül az élet fennmaradására ezeket az állatokat, hanem hogy ehet belőle. Ez megismétlődik, és ezután kapja a hívást, hogy menjen Cezáreába, mert ott egy pogány család akarja őt látni. Elmegy, összetalálkoznak, és olyan esemény történik, ami meghatározó az Egyház további története szempontjából, mert leszáll a Szentlélek ezekre a hívő pogányokra is, akik elfogadják Krisztust, akik szintén tanítványok lesznek. Tehát az a nagy dilemma, ami az első nemzedéknek az életét kíséri az Egyházban, már ekkor felvetődik: mi legyen azokkal, akik pogányok közül tértek Krisztus tanítványainak közösségébe, meg kell-e tartaniuk a mózesi törvény előírásait, és különösen meg kell-e tartaniuk a kóser étkezés szabályait?

Azért van ebben a szentleckében egy érdekes elszólás is, mert Szent Péter a látomásban azt mondja, hogy de hát ő közönségeset még soha életében nem evett (vö. ApCsel 11,9). Ha jól meggondoljuk, ez azt jelenti, hogy éveken keresztül együtt járt, együtt érkezett Jézussal, vagyis Jézus is mindig szigorúan a kóser étkezés szabályait követte. Való igaz, hogy sokféle kritikát kapott a farizeusoktól és az írástudóktól. Mondták azt is, hogy nem tartja meg eléggé a szombatot, mert szombaton beteget gyógyított, mondták azt, hogy a tanítványai nem böjtölnek az előírt napokon, mondták azt, hogy a tanítványait nem mosnak kezet étkezés előtt rituális módon, de azt a kifogást nem hallottuk, hogy Jézus ne tartotta volna meg a kóser étkezés szabályait. Egyedül arra hallottunk kritikát Jézus ellenfeleitől, hogy vámosokkal és bűnösökkel együtt étkezik. Tehát nyilván együtt evett velük, de az étel, amit elfogyasztottak, az megfelelt a vallási előírásoknak.

Hogy van ez akkor? Maga Jézus példát adott arra, hogy megtartja mindezt, és utána a tanítványok mégis úgy érezték egy ponton, hogy ez a számukra nem kötelező. Igen, a Szentlélekre hivatkoznak, hivatkoznak arra, hogy Jézusnak az örömhíre mindenkinek szól, hogy más juhai is vannak, akik szintén el fognak találni Hozzá. Ez azonban roppant kényes kérdés volt, mert hogyan marad fenn a zsidó nép, a zsidó nemzet a történelem során? Nem volt már Krisztus korában sem saját élő nyelve, hiszen a héber nyelv már kihalt, arámul, görögül és más nyelveken beszéltek. Nem volt független hazája sem, később még azt az önkormányzatot is elvesztette, azt a stabil pontot is elvesztette, amit Jeruzsálem, amit a templom jelentett. Éppen a törvény, éppen ezek az előírások különítettek el a zsidók közösségét a pogány környezettől. Az étkezésre vonatkozóan különösen szigorú volt az előírás: nemcsak abban, hogy mit ehettek, hanem abban is, hogy pogányokat nem hívhattak meg közös étkezésre.

Később ennek egyfajta tükörképe jelent meg a középkori Egyházban, ahol pedig a keresztényeknek is megtiltották, hogy ők a zsidókkal étkezzenek együtt. Már pedig hogyha együtt nem étkezhet két embercsoport, két közösség, akkor bizony a személyes és társadalmi jó kapcsolatok is sokkal nehezebben épülnek. Tehát az elkülönülés egyrészt a fennmaradásnak volt a lehetősége, garanciája, másrészt azonban nagy tehertételt is jelentett. Ezzel kellett szembenéznie már mindjárt az első keresztény nemzedékeknek, és lassan – azt hiszem, hogy a Szentlélek vezetésével –, de mégiscsak különböző utakon alakult az a megoldás, ami aztán később az Egyház életét jellemezte. Nem biztos, hogy minden lehetőséget, ami teológiailag ebben a kérdésben benne rejlik, az eddigi történelem során teljesen kiaknázott az Egyház, de az biztos, hogy megnyílt a nemzetek felé.

Ez különösen fontos számunkra a mai napon, amikor Boldog Ceferinónak, a cigányság védőszentjének és vértanújának az emléknapját is ünnepeljük. Mert minden népnek lehetnek szentjei, és minden életállapotban, mindenhelyzetben kiálthat az ember Istenhez, s hogyha az Istenhez való hűség jellemzi az életét, akkor a szentek sorába is eljut. Tehát az egyetemes keresztény küldetés, az egyetemes örömhír úgy akarja összefogni a népeket, hogy közben a zsenialitásukat, az értékeiket megőrzi, de együtt elvezeti őket Istenhez.

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: