Erdő Péter Úrnapján Toledóban: Az Eucharisztia maga a jelen idejű valóság

A világegyház Úrnapját a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökön ünnepli, ám Magyarországon a rá következő vasárnapon, idén június 2-án üljük. Toledo legnagyobb ünnepe ez, amelyről már 1595-ből is találunk említést. 1991 óta ünneplik voltaképpen két napon: csütörtökön és vasárnap is; a körmenet 2010-ben került vissza csütörtökre.
Az úrnapi események Toledóban már május 29-én elkezdődtek a virágfelajánlásokkal, illetve a mozarab vesperással. A nagyszabású úrnapi ünnepségsorozat első napján, május 30-án Francisco Cerro Chaves toledói érsek, Spanyolország prímása vezette a 10 órakor kezdődő mozarab rítusú szentmisét, amelyen Erdő Péter is együtt ünnepelt a hívőközösséggel.
A mozarab rítus Spanyolország saját szertartása, amely nagyon régi időkre nyúlik vissza, hiszen Hispánia ibér-kelta lakossága már a 2–3. században találkozott a kereszténységgel. A liturgia szövegei nagyon változatosak, túláradóan részletezők; hosszabb részeket idéznek az egyházatyák műveiből. A mozarab rítus az arabok által megszállt területeken tovább élt, a Córdobai Kalifátus területén lakók megőrizték egészen 1492-ig, amikor egész Hispánia felszabadult, és mindenütt a római liturgia vált kötelezővé. A régi, mozarab liturgiát II. Gyula pápa (1503–13) engedélyével a toledói székesegyházban és még néhány helyen folytathatták. A II. Vatikáni Zsinat után 1988-ban kiadták a misekönyvét, 1991 óta Spanyolországban több helyen újraélesztették.

A szentmisét követően Erdő Péter részt vett a város úrnapi körmenetén, amelynek során körbehordozták az utcákon a díszes tartóba helyezett Oltáriszentséget – a monstranciát Enrique de Arfe mester készítette a 16. században. Francisco Cerro Chaves a Zocodover téren adott áldást az Eucharisztiával. A körmenet lezárásaként, a székesegyházba visszatérve Erdő Péter bíboros, prímás mondott szentbeszédet.
A szentbeszéd magyar fordítását az alábbiakban teljes egészében közzétesszük.

Főtisztelendő Püspök úr!
Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Krisztus testét és vérét ünnepeljük, amely a szentmisében, az átváltoztatásban jelenvalóvá lesz a kenyér és a bor színe alatt, és valóságosan itt marad közöttünk. Nem csupán emlékezetként, nem csupán kegyelmi hatásában, hanem valóságos jelenléttel. Hitte és vallotta ezt az ősegyház. Tanúsítják az evangéliumok és az Újszövetség többi könyvei. Kész liturgikus formula gyanánt és ünnepélyesen átadott hagyományként beszéli el Szent Pál az Oltáriszentség alapításának történetét, mégpedig nem sok évtizeddel később, hanem mintegy huszonhárom esztendővel a történtek után (vö. 1Kor 11,23–26). Az apostolok elbeszéléséből, tehát a hagyományból kapta a történetet. Már az ő szavaiból is kicsendül, hogy a valódi, reális jelenlétet vallja: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét” (1Kor 11,27) – mondja. Ez pedig a valóságos átváltozást fejezi ki. Ezért is voltak olyan fontosak ezek a szavak, ezért volt olyan fontos és szent ez a cselekmény, ezért kellett a keresztényeknek felidézniük az utolsó vacsorát immár nemcsak emlékként, hanem éltető, jelen lévő valóságként.

2. Szent Márk leírása szerint Jézus utolsó vacsorája valódi húsvéti vacsora volt. A pászkavacsora pedig emléke annak az utolsó éjszakának, amit a választott nép még Egyiptomban töltött, s amikor a bárány vérével meg kellett kenni az ajtófélfát, hogy majd a pusztító angyal átvonuljon házaik között, a nép pedig majd a Vörös-tengeren átkelve jusson el a szabadságra. Ez az átmenet volt a húsvétnak a régi története és a régi csodája, erre emlékeztette a népet minden évben a húsvéti vacsora. Hálaadás ez azért, hogy elkerülte a népet a pusztító csapás, hogy Isten megszabadította övéit az egyiptomi fogságból. A húsvét éjszakája, a húsvét vacsorája egyetlen néppé kovácsolta össze a törzseket. Tehát a népnek, Isten népe közösségének az egységét is hordozta nemzedékről nemzedékre ez a szertartás, ez a húsvéti vacsora.

Jézusnak a tanítványaival elköltött utolsó vacsorája az üdvösség történetének ebből a régi eseményéből indul ki, ezt emeli a valóságnak egy egészen új rendjébe. Mert kijelenti, hogy ez a kenyér és ez a bor az ő teste és vére, s hogy ez valóban áldozat. Testét odaadják, vérét kiontják, ez lesz az az áldozat, amelyből új szövetség fakad. De a nép, akivel Isten a szövetséget most megújítja vagy megköti, már nemcsak a tizenkét törzs népe, hanem az egész emberiség. És mindenki részes lehet ebben a szövetségben, mindenki odaülhet ennek a vacsorának az asztalához, aki csak hisz Jézusban, aki megkeresztelkedik és a követője lesz. Ennek a nagy közösségnek vagyunk mi is tagjai, ehhez a vacsorához kapunk mi is újra meg újra meghívást. Ezért az Eucharisztia jelenléte közöttünk a mi egymással való közösségünknek és Isten szabadító szeretetének az ünnepe. Ezt újítjuk meg minden évben Úrnapján, amikor arra emlékezünk, hogy milyen nagy ajándék a kenyér és bor színe alatt közöttünk jelen lévő Krisztus.

A szentmise nem csak emlékezés a régi dolgokra, hanem maga a jelen idejű valóság. Igazi átmenet nem pusztán a földi szolgaságból az e világi szabadságra, hanem a halálból az életre. A kereszthalálból a feltámadásra. Bűnös létünk halálából a kegyelmi életre, véges földi életünkből az örök életbe.

3. Erre kell gondolnunk a mai ünnepen, de az év többi napján is. Az Anyaszentegyház ajánlja nekünk, hogy gyakran, lehetőleg naponta járuljunk szentáldozáshoz.
A szentmisén szolgálva megérzi az ember Krisztus személyes közelségét. Nekem is az volt annak idején a meghatározó élményem a józsefvárosi templomban sok évtizeddel ezelőtt. Ma is megérinti a szentmise az emberek szívét.
Három fiatal jött be egyszer a sekrestyébe egy szombat esti szentmise után. Egy barátjuk kedvéért voltak ott. Azelőtt soha nem jártak hozzánk. Rácsodálkoztak arra, amit itt láttak. Az egyik nagyon egyszerű volt, talán butának is mondhatnám. „Mi ez?” – kérdezte.
A másik gonoszkodó volt, finoman ellenséges. „Minek ez az egész?” – ezt morogta. A harmadik értelmesnek tűnt. Nyitott tekintettel kérdezte: „Miért van ez?”
Az első kérdésre nem lehetett igazán felelni. Minden meghatározás gyengének és halványnak tűnik, vagy olyan elméleti, hogy a kívülálló nem tud vele mit kezdeni. A második kérdés valójában nem is kérdés, hanem válasz: Nincs szükség az egészre. Meg kell szüntetni. El kell törölni! Csak a harmadik kérdésre lehetett válaszolni.
Igen, azért történt, amit ma este átéltünk, mert atyáink és őseink a hitben ott, Jeruzsálemben együtt voltak a Názáreti Jézussal. Uruknak és Mesterüknek mondták Őt. Ő pedig az utolsó estén, mielőtt elfogták, elítélték és keresztre feszítették, együtt evett tanítványaival. Kenyeret vett a kezébe és azt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Ugyanígy kezébe vette vacsora után a borral telt kelyhet és azt mondta: Igyatok ebből mindnyájan! Ez az én vérem kelyhe, az új szövetségé, mely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára. És a tanítványok érezték, hogy itt valami titokzatos dolog történt. Valami, ami nagyobb, mint mi vagyunk.

Valami, amit újra és újra ismételni kell, hogy megjelenjen közöttünk az Esemény, az egyszeri, a megismételhetetlen, az erőt sugárzó. Mert a Mester testét átszegezték, vérét kiontották, de harmadnap feltámadt a halálból.

Ezért égnek hát a gyertyák, ezért hangzanak el újra és újra a szavak családi otthonokban, fényes templomokban, börtönökben és munkatáborokban, titokban és nyilvánosan. Mi, papok pedig ezért vagyunk. Ezért indultunk ma a szentmise után az Oltáriszentséggel gyertyás körmenetre, hogy elmondjuk a városnak és a világnak Krisztus jelenlétének csodáját és kérjük az Ő áldását mindannyiunkra. Ámen.

Forrás: Archidiócesis de Toledo

Fotó: Flavio Depaula; Seminario Mayor San Ildefonso, Toledo; Archidiócesis de Toledo