Erdő Péter Dorogon: Becsüljük meg épített örökségeinket!

A főpásztor homíliájában felidézte a templom történelmét, és kiemelte: nemcsak a templom épületéért adnak hálát, hanem azért is, hogy a katolikus közösség a török idők pusztításai után újjászületett, és 250 év óta él ezen a helyen. „Saját templomában éli át a Krisztussal való találkozás nagy pillanatait” – fogalmazott a bíboros, és rámutatott: „ez a megszentelt épület jelenti sokak számára, hogy itt, Dorogon otthon érezhetjük magunkat”.
A főpásztor szerint a templomok nem csupán vallási szempontból fontosak, hanem közösségeink erősítői és a misszió eszközei is. Ezzel kapcsolatban arra emlékeztetett, hogy „Isten velünk, testben élő emberekkel bizonyos helyeken különösen is találkozni akar”.

Erdő Péter bíboros homíliáját az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Hálaadásra gyűltünk egybe. Ezt a templomot 250 évvel ezelőtt szentelték fel. Hálát adunk nemcsak az épületért, hanem azért, hogy a katolikus közösség a török idők pusztításai után újjászületett, és 250 év óta él ezen a helyen. Saját templomában éli át a Krisztussal való találkozás nagy pillanatait. Ez a megszentelt épület jelenti sokak számára, hogy itt, Dorogon otthon érezhetjük magunkat. Manapság hallani olyan hangokat, hogy nem az épület a fontos, hogy túl sok energiát fordítunk az épületek fenntartására és felújítására, pedig hát a megtérés a lelkekben történik. Csakhogy az ember testből és lélekből áll. Ilyennek alkotott minket a Teremtő, ezt a sorsot vállalta Krisztus is a megtestesült második isteni személy. Ezért van az, hogy a mindenütt jelen lévő Isten velünk, testben élő emberekkel bizonyos helyeken különösen is találkozni akar.
A legszebb templomunk magának Krisztusnak a teste. Róla mondja a Szentírás, hogy saját testének templomára gondolt, amikor kijelentette: rontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem azt. És valóban, az első keresztények saját közösségeikben Krisztus Teste, az Eucharisztia körül találkoztak. Az Apostolok cselekedeteiben azt olvassuk, hogy az első jeruzsálemi keresztények még az egész néppel együtt jártak imádkozni a templomba, a jeruzsálemi templomba, a zsidóság szentélyébe, de a kenyértörést házanként végezték. Tehát maga Krisztus Teste volt a közösséget fizikailag egybegyűjtő erő.

Az ő Teste támasztotta az igényt, hogy szent helyeink, templomaink legyenek a szentmiséhez és az Oltáriszentség őrzésére. Amikor pedig 313-ban a keresztény egyház működése szabaddá vált a Római Birodalomban, Nagy Konstantin császár elrendelte, hogy adják vissza a keresztények elkobzott templomait, sőt ő maga is adományozott épületeket az Egyháznak. Pontosan az épületek visszaadása vetette fel a kérdést az állam számára, hogy melyik keresztény gyülekezet az igazi Egyház, kinek kell visszaadni az épületet a jelentkezők közül. Ekkor használják először hivatalosan a Katolikus Egyház kifejezést mint a keresztények igazi és általános közösségének nevét. Mivel pedig az Egyház ekkor már szabadon működhetett, fokozatosan elkezdték tiltani a magánházaknál való misézést és keresztelést, legalábbis a püspök engedélye nélkül. Így lettek templomaink a közösség kifejezőivé és erősítőivé, sőt így lettek lassan a misszió eszközeivé is.
A Római Birodalomban csak a városoknak voltak közigazgatási határai. Vidéken lehetett határa egy földbirtoknak, egyébként viszont a különböző kisebb-nagyobb szállások, tanyák nem rendelkeztek önálló közigazgatással. Amikor a földbirtokos, vagy vidéki területen egy adományozó, vagy az emberek egy csoportja a püspök engedélyével egy templomot épített, megjelent az a hely, ahol vasárnaponként a hívők összejöhettek, ahol bemutatták a szentmisét és kiszolgáltatták a szentségeket. Eleinte a városokból jártak ki látogatónak nevezett papok, vagy a vidék számára felszentelt, de önálló egyházmegyével nem rendelkező püspökök. Ők tartották a templomokban az istentiszteletet. Később a fontosabb templomokban már olyan pap működhetett, aki állandóan a közelben is lakott. Így a szent hely, az épület volt az egyik tényező, ami a plébániákat létrehozta.

Gondoljunk tisztelettel és hálával őseinkre, akik a török idők után Magyarországon is megújították a templomok és plébániák hálózatát. Becsüljük meg épített örökségüket, és őrizzük meg azt a hitet, amely annak idején a köveket is megmozgatta.
2. A mai evangéliumban Jézus Isten országának eljövetelét a házigazda hazatéréséhez hasonlítja. Boldognak mondja azokat a szolgákat, akik éberen várják uruk érkezését. Sok szintje van ennek a jézusi mondásnak. Akik nem önelégülten, hanem nyitott szívvel hallgatták Jézus tanítását, és a követői lettek, azok számára felszabadító örömhír volt, amikor rádöbbentek, hogy Jézusban, a keresztre feszített ártatlan szenvedőben valóban eljött a Messiás, valóban elkezdődött Isten titokzatos uralma a földön. De éberen kell várnunk Krisztus második eljövetelét is az idők végén. Akkor majd nagy és nyilvánvaló módon, mindenki számára kényszerítő bizonyossággal veszi át az uralmat a világmindenség fölött. Bevezeti az örök boldogság országába az üdvözültek sokaságát. De éberen kell várnunk a hazatérő gazdát a saját földi életünkben is, mert nemcsak halálunk pillanata számunkra az Úr érkezése, hanem amikor beköltözik a szívünkbe a szeretet, amikor a családunkban, környezetünkben ki tudjuk alakítani a szeretet légkörét, akkor is Isten jelenléte válik érezhetővé. Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne (vö. 1Jn 4,16).

3. A mai evangélium elején arról hallunk, hogy ahol a kincsünk, ott a szívünk is. Az anyagi siker, vagy a biztonság, amire sok felmérés szerint a legtöbb ember vágyik, nem lehet a legfőbb érték. Sokszor pedig mi magunk is úgy vagyunk, ilyenkor nyáron, különösen, ha élvezzük a jól megérdemelt pihenést, hogy végül is szép az élet, nem hiányzik nekünk semmi. Áldott pillanatok ezek, de éppen csak pillanatok.
Jézus sem mondja azt, hogy ne örüljünk a sikernek, a földi szépségnek, de azt nemcsak tanítja, hanem kiáltja, hogy ez nem tart örökké. Nekünk az igazi kincsünket az örökkévalóságban kell gyűjteni. Vagyis az igazi harmónia az, ha minden erőnkkel összhangban vagyunk Istennel, keressük és teljesítjük az akaratát. Ez pedig azt jelenti, hogy akár a nyári pihenés idején is keressük az imádság és a hálaadás pillanatait, és keressük azt, hogy miben segíthetünk a többi embereknek. Elsősorban az üdvösség felé vezető úton, de földi szükségükben, ügyes-bajos dolgaikban is.

Ha ezen a téren is megtettük a tőlünk telhetőt, akkor már nem az anyagi tartalékainkra, hanem az Isten színe előtt nyugodt lelkiismeretünkre és Isten irgalmára hagyatkozva megérezhetjük már itt, a földön is az örök boldogság előízét. Akkor már nem félelemmel gondolunk az Úr érkezésére, hanem ahogyan az első keresztények tették, hívjuk és várjuk őt, és azt imádkozzuk: Marana tha! Jöjj el, Urunk Jézus! Ámen.

Fotó: Mudrák Attila