Az élet és a szeretet lehetőségei meghaladják az emberi képzeletet

A bíboros által vezetett húsvéti vigília a bazilika lépcsőinél vette kezdetét a tűzszentelés szertartásával. Miután az esztergom-budapesti érsek megáldotta a tüzet, az arról vett lánggal meggyújtották a húsvéti gyertyát, amely a halott Jézus testét szimbolizálja, benne a tömjénszegekkel, ezek Jézus halálos sebeire utalnak. A gyertya élettelen testét megeleveníti az új tűz – ezzel a liturgia a föltámadás pillanatát jeleníti meg. A húsvéti gyertya fénye maga is Jézus Krisztust jelzi, s feltámadását, mely belevilágít a templom sötétjébe, de egyúttal a világ sötétjébe is, hogy új reményt adjon.

Miután a bazilikában a húsvéti gyertyáról meggyúltak a fények, felhangzott az Egyház leggyönyörűbb éneke, az Exultet, a húsvéti örömének. A húsvéti örömének az ünnep tartalmát részletezi, rávilágít, hogy a gyertya fénye miként szimbolizálja a feltámadást és a megváltást.

A húsvéti örömének elhangzása után kezdődött az igeliturgia, mely végigvezette a jelenlévőket az üdvösségtörténet nagy állomásain, egészen az Újszövetségig. Ekkor hangzott fel a Glória, Isten dicsőítése és „visszatértek a harangok Rómából”, felszólítva a hívőket Krisztus győzelmének ünneplésére. A szentleckét követően újból megszólalt az alleluja, amelyet a nagyböjtben nélkülöztek a szertartások, ez Isten népének ujjongó örömét fejezte ki. Ezt követte Jézus feltámadásának evangéliuma, ennek felolvasása után hangzott el a bíborosi szentbeszéd.

Erdő Péter homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Mit keresitek az élőt a holtak közt? Nincs itt, feltámadt!” (Lk 24,5-6) Ezt a napot az Úristen adta: örvendjünk és vigadjunk rajta – énekli az Egyház a feltámadás örömével (Zsolt 118,24). Krisztus szenvedésének gyásza után a mai éjszakával elkezdődik feltámadásának napja, amelyben elárasztja lelkünket az öröm és a vidámság. Örüljünk a feltámadt Krisztussal mi is, és örüljünk együtt az egész világgal! Mert Krisztus húsvétja – kedves testvérek – az egész világ üdvössége, dicsőség az Isten mennyei boldogságában lévőknek, élet a hívőknek, feltámadás a halottaknak, vereség a pokol számára és kudarc a látszólag győztes halálnak. Ez hát az a nap, amelyet az Úr nagyszerűbbé tett minden más napnál és kedvessé mindenki számára. Ezen a napon támadt fel Krisztus a halálból, ezért járta át a tanítványok lelkét az öröm és az ujjongás. De minden teremtmény betelt vígsággal. A régi idők szentjei kiszabadultak a pokol tornácáról, a várakozás állapotából, és kimondhatatlan öröm töltötte el őket. Jézus minden tanítványa és a szent asszonyok szívébe váratlan és ellenállhatatlan derű költözött. De ünnepelt az angyali világ is, hiszen az evangéliumban azt olvassuk, hogy ragyogó ruhában jelentek meg az angyalok a sírnál (Lk 24,4–5). Az egész anyagvilág is felujjongott, mert megdicsőültek az elemek is, hiszen Jézus feltámadt teste már belépett az isteni élet örökkévalóságába.

Ezért írja Szent Pál, hogy „a sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja. (…) Megmarad az a reménye, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajt és vajúdik mindaddig. (…) Mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk” (Róm 8,19.21–24). A teremtett világgal együtt az ember is várja, hogy megnyilvánuljon rajta az a megdicsőülés, amely Krisztus feltámadt testében már megjelent nekünk.

„Mivel ugyanaz az Atya teremtett minket, láthatatlan kötelékek kapcsolnak össze a világmindenség összes létezőjével”, egyetlen nagy családot alkotunk, „olyan emelkedett közösséget, amely szent, szerető és alázatos tiszteletre indít minket” . Ezért a húsvét örömében mondhatjuk Ferenc pápával: „Nem lehet valódi a természet többi létezőjével való szoros egység érzése, ha nincs a szívünkben gyengédség, együttérzés és aggódás az emberi lényekért. (…) Nem véletlen, hogy a himnuszban, amelyben Szent Ferenc dicséri Istent a teremtményekért, ezt is hozzáfűzi: »Áldott légy, Uram, mindazokért, akik szeretetedért másoknak megbocsátanak!« Minden összefügg mindennel. Ezért a környezetért való aggódásnak együtt kell járnia az emberek iránti őszinte szeretettel és a társadalmi” gondok megoldásáért, különösen pedig a békéért való állandó fáradozással. A feltámadás fényében felelősek vagyunk egymásért, népünkért és a teremtett világért.

De a húsvét öröme nemcsak felelősségre szólít, hanem erőt és reményt is ad, mert Isten minden jó igyekezetünkben szeretettel kísér minket. „Ne féljetek!” – mondja a feltámadt Krisztus megjelenésekor a tanítványoknak. „Ne féljetek!” – mondja nekünk is, mert az élet és a szeretet lehetőségei meghaladják az emberi képzeletet, mert földi és örök életünk „Istenben van elrejtve” (Kol 3,3). Amikor pedig Krisztus, a mi életünk majd megjelenik, ha hozzá tartozunk, vele együtt mi is megjelenünk dicsőségben (vö. Kol 3,4). Szent Pálnak ez a tanítása megvilágítja, hogy a húsvét öröme szorosan összefügg a mi személyes sorsunkkal. Emeljük hát fel tekintetünket, és keressük, ami odafönt van Isten valóságában és szeretetének közösségében!

A Szűzanya szívét határtalan öröm töltötte el húsvétkor a földre sújtó teljes fájdalom után, mert egész szívével szerette fiát, a titokzatos egyetlent, akiben Isten ígéretei maradéktalanul és minden emberi várakozáson túl beteljesedtek. Ha imádjuk Krisztust, és mindenki másnál jobban tiszteljük Máriát, örüljünk is velük együtt! Mert ez az a nap, amit az Úristen adott: örvendjünk és vigadjunk rajta! Ámen.

*

A szentbeszédet követően Erdő Péter megáldotta a keresztvizet, majd két felnőttet keresztelt meg, ezt követően kiszolgáltatta nekik a bérmálás szentségét, majd a jelenlévő hívek pedig megújították keresztségi fogadalmaikat.

Ezt követően a szertartás a szentmise szokott rendje szerint folytatódott. A húsvét vigíliájának szertartása a feltámadási körmenettel zárult: a főpásztor vezetésével a hívők ünneplése kilépett a bazilika falai közül, és hirdette a világnak a feltámadás örömét ezen az esős, de a szomszédunkban zajló háború miatt is szomorú húsvéton.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír