Az Egyház, mint a remény jele a világ számára

A konferencia résztvevői Erdő Péter bíboros, El Beheiri Nadja egyetemi docens, Fülöp Attila szociális ügyekért felelős államtitkár, Gelencsér András, a Pannon Egyetem rektora, Hölvényi György európai parlamenti képviselő voltak.

Erdő Péter bíboros Az Egyház, mint a remény jele a világ számára c. előadását teljes terjedelmében közöljük:

Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak!
Kedves Paptestvérek!
Hölgyeim és Uraim!

1. Szent Péter levelében olvassuk, hogy Krisztus tanítványainak mindig készen kell állniuk arra, hogy számot adjanak reménységük okáról. A mai időben nem csupán a remény okáról, de már reménységünk tárgyáról is őszintén számot kell adnunk, vagyis nyíltan ki kell mondanunk, hogy miben reménykedünk. A keresztény ember reménysége pedig a feltámadásban és az örök életben van. XVI. Benedek pápa Spe salvi kezdetű enciklikájában különösen is hangsúlyozza, hogy: „A remény ugyanis a bibliai hit egyik központi szava; olyannyira, hogy a hit és a remény szavak különböző helyeken fölcserélhetőnek látszanak. Így a Zsidóknak írt levél a hit teljességét (10,22) egész szorosan összekapcsolja a remény rendíthetetlen megvallásával (10,23). Amikor Péter első levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy mindig legyenek készen számot adni reményük logoszáról – azaz értelméről és alapjáról –, akkor a remény ugyanazt jelenti, mint a hit.” Márpedig a kereszténység már a legősibb hitvallásaiban is üdvözítőnek vallja Jézus Krisztust. Hisz a bűnök bocsánatában, a test föltámadásában és az örök életben. De Benedek pápa idézett enciklikájában, már figyelmeztet sok mai ember lelkiállapotára. Nevezetesem arra, hogy akarunk-e mi tényleg örökké élni? „Sok ember manapság talán éppen azért utasítja el a hitet, mert az örök életet nem tartja kívánatosnak.” (uo. 10. pont) A helyzet azonban az, hogy az örök élet nem a földi életünk meghosszabbítása a végtelenségig. Már az Ószövetség felfigyelt arra, hogy a teljes, eredményekben gazdag élet, a hosszú életkor a legjobb lelkületű emberekben felkelti azt az érzést, hogy beteltek az élettel. Talán úgy is mondhatjuk, hogy Istennek hálát adnak a hosszú és szépségekben gazdag életért, de már megfáradtak. „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.” (Jób 42,17) – olvassuk Jób könyvének végén.

A modern ember pedig, például Simone de Beauvoir rettenetesnek képzeli el annak az embernek a földi életét, aki képtelen meghalni. Mi azonban nem végtelen földi életre vágyunk még akkor sem, ha a világ leggazdagabb emberei ma is nagy pénzeket költenek kutatásokra, abban a csalóka reményben, hogy az ember földi halálát teljesen megelőzhetővé tegyék. Mi nem ebben bízunk, hanem mostani életünknél sokkal boldogabb öröklétre várunk, amit Krisztus azoknak készített, akik Őt szeretik. Szent Pál írja erről: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9). Szent Pálnak magának talán élménye lehetett erről, hiszen azt írja: „Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (2Kor 12,2-4). Az evangéliumokban talán egyszerűbb emberek, egyszerűbb nyelvezetével, de hasonló élmények nyomait találjuk. A színeváltozás csodája közben Szent Péter apostol így kiált fel: „Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” (Mt 17,4).
Az Istennel való mennyei találkozás gyönyörűségéről a zsidó misztika forrásai is megrendítően szólnak. A 42. zsoltár 2. versében azt olvassuk: „Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram.” (Zsolt 42,2). Az igaz emberekre vonatkoztatták Izajás jövendölését is: „akkor boldog leszel az Úrban” (Iz 58,14). A Zohár könyve ezt úgy értelmezi, hogy az Úrnak is gyönyörűsége van abban, ha az igaz ember ebből az éltető patakból iszik és örömét leli benne. (vö. Zohár III. 67b; Der Sohar, Das Heilige buch der kabbala; hrsg. E. Müller, h.n., 346). Maga Jézus is beszél Isten öröméről: „Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.” (Lk 15,7).

2. Amire tehát igazán vágyunk, ami a reményünk igazi tárgya, az az örök üdvösség, az örök boldogság a földi életen túl, Istennel való kimondhatatlan szeretetkapcsolatban. Ez a reményünk azonban nem individuális. Már az egyházatyák is mindig közösségi valóságnak tekintették az üdvösséget. A zsidóknak írt levél városról, tehát közösségi életmódról beszél (vö. Zsid 11,10.16; 12,22; 13,14). Sőt a Jelenések könyve egyenesen a mennyei Jeruzsálem látomását vetíti elénk, amely szintén nem az egyéni boldogságnak, hanem a közösség beteljesülésének és üdvösségének a képe, az Ószövetség idejétől fogva. Gondoljunk csak például a 87. zsoltárra, amelynek záró sorából vettük a Budapesti Eucharisztikus Kongresszus jelmondatát is. Ez azért is világító erejű szöveg, mert a mennyei Jeruzsálem, a megdicsőült Jeruzsálem egyrészt kifejezte a Bibliában az üdvtörténeti küldetését betöltő választott nép megdicsőülését – és ebben még a Jelenések könyve is tanúbizonyságul hívható, hiszen az aranyló fényben ragyogó mennyei Jeruzsálem kapuira Izrael tizenkét törzsének neve volt írva (vö. Jel 21,12). Csakhogy a vízió tovább tágítja a képet, mert a város falának tizenkét alapköve viszont, a tizenkét apostol nevét viseli (Jel 21,14). Ráadásul az új Jeruzsálem ugyanolyan alakú, mint a Királyok könyve szerint a szentek szentje (vö. 1Kir 6,20; Jel 21,17), amelyben Isten állandó lakást vesz. Visszautalva a 87. zsoltárra, ott megjelenik a választott nép és Krisztus fényében szemlélve az Egyház küldetésének kitárulása is, mert minden nép meghívást kap ebbe az új Jeruzsálembe. Ennek az eszköze az Egyház, ennek a reménynek a jele és egyben eszköze, vagyis – ahogy a II. Vatikáni Zsinat a Lumen gentium kezdetű hittani rendelkezésben tanítja – az üdvösség szentsége az egész emberiség számára.

3. Szóltunk arról, hogy a reményünk, az üdvösség nem csupán individuális, hanem közösségi boldogságot jelent. Van azonban egy nagy nehézség. Ezzel minden kor minden emberének szembe kell néznie. Az üdvösségről még a Szentírás is csak képekben beszél, mert olyan valóság az, ami szétfeszíti, felülmúlja földi tapasztalataink, földi fogalmaink kereteit. Jézus megígéri követőinek az örök boldogságot, de ha figyelünk szavaira, észrevesszük, hogy ígér nekik valami mást is: „Bizony mondom nektek – mondja –, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10,29). A föld és a megszokott környezet elhagyása egyrészt vonatkozik konkrétan magára Jézus tanítványaira és az első apostoli nemzedékekre. De ott rejlik mögötte a minden hívőnek szóló ősi és mély üzenet is, amellyel az Úr Ábrahámot szólította meg: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked!” (Ter 12,1). Ábrahám úgy jelenik meg a Teremtés könyvében, mint az Istenbe vetett bizalom és az Isten szava iránti engedelmesség ősmintája. Ez az a magatartás, amelyre aztán a krisztusi ígéretek is vonatkoznak. De Jézus már nem sivatagi vándorlásra szólít, hanem azt kéri, hogy a tanítványai legyünk.
A mai emberre is érvényes tehát, hogy reménykednünk kell egy végső, teljes, közösségi jellegű örök boldogságban Isten szeretetében és társaságában, de új módon kell tekintenünk az emberi közösségre is, mert Isten már itt a földön a bizalomra, reménységre és szeretetre épülő kapcsolatokban százannyit ad nekünk, mint amennyit örömben és alkotásban a puszta emberi önzés alapján elérhetünk. Manapság különösen is élesen jelentkezik ez a kérdés. Mert technikailag sok mindent meg tudunk oldani, de ki kell választanunk kutatásaink, anyagi és szellemi erőfeszítéseink célját. És másképp fog eldőlni a választás, ha azt hisszük, hogy a világnak önmagában semmi célja és értelme nincsen, legfeljebb mi, emberek találhatunk ki és tűzhetünk ki önkényesen valamilyen célt egyén és közösség elé. És másként alakul a választás akkor, ha bízunk benne, hogy a világ nincs egyedül, mert olyan mindenható Isten hívta létre és kíséri útján, aki célt tűzött elénk és végtelenül szeret minket. Ez a meggyőződés ugyanis optimizmust és bizalmat ad, sőt azt is lehetővé teszi, hogy pusztító evilági katasztrófák és kudarcok ellenére mégis értékesnek találjuk az életünket. Ugyanakkor ez a világfelfogás arra is kötelez, hogy nap mint nap új meg új helyzetekben keressük Isten akaratát. Az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság olyan zsinórmértékek, amelyek az emberi közösségek tájékozódását is irányítani tudják. Ahogyan ezt Szent XXIII. János pápa a Pacem in terris kezdetű enciklikájában már 60 évvel ezelőtt gyönyörűen kifejtette.

Ha ilyen reménység vezet bennünket, akkor ma is arra kell törekednünk, hogy a tudomány és a technika javaiból, a kutatás és a haladás lehetőségéből egy nép se legyen kizárva. Ne egymás ellenében keressük a világűr jobb megismerését, ne a piaci nyereség, hanem az ember igazi szükséglete legyen gazdasági tevékenységünk szervező ereje, hogy a népek és kultúrák egymás ellen ne a gyűlöletet és a bizalmatlanságot gerjesszék, hanem inkább gazdagodjanak egymás értékeiből.
Ezért hangsúlyozza az Egyház Társadalmi Tanításának kompendiuma (157. pont): „A nemzetek jogai „nem mások, mint emberi jogok, sajátosan a közösségi élet szintjére alkalmazva”. A nemzet rendelkezik „a létezés jogával mint alapjoggal”, „a saját nyelv és kultúra jogával, amelyek közvetítésével szellemi szuverenitását kifejezi és fejleszti”, „azzal a joggal, hogy a maga életét saját hagyományai szerint tervezze meg, kizárva innen természetesen bármely alapvető emberi jog megsértését és különösen a kisebbségek elnyomását”, továbbá „jövője megtervezésének jogával, hogy gondoskodjon a fiatal nemzedékek megfelelő neveléséről”. A nemzetközi együttélés megkívánja a részleges és az egyetemes közötti egyensúlyt: ennek megvalósítására hivatott minden nemzet, melyeknek első számú kötelessége a többi néppel szembeni békés, tiszteletteljes és a szolidáris magatartás”.
Ez a fajta közösségi jelleg amely a kölcsönös tisztelet és szolidaritás értékeiben fejeződik ki, alapvető következményekkel jár a gazdasági élet területén is: „A gazdasági tevékenységnek és az anyagi gyarapodásnak az ember és a társadalom szolgálatában kell állnia; ha valaki a hit, a remény és a szeretet által Krisztus tanítványává szegődik, képessé lesz a gazdaságot és a gyarapodást is a szentség és a megszentelődés helyévé tenni; ezen a területen is lehetséges az emberit felülmúló szeretetet és szolidaritást kifejezésre juttatnia, és az új emberiség megteremtéséhez hozzájárulnia, amely a végidőt előlegezi meg a világ számára. … a gazdasági tevékenység is ezt a célt szolgálja, ha nem veszik semmibe azt a szerepét, hogy az ember és a társadalom általános gyarapodásának és az emberi életminőség jobbításának legyen az eszköze.” (uo. 326.)
Mindezekből számunka helyi szinten is komoly feladatok következnek. Meg kell mutatnunk Isten kegyelmének segítségével, hogy már itt, plébániai közösségeinkben, iskoláinkban, intézményeinkben is valami több valósul meg, egy olyan életstílus, amelyet átvilágít a remény és Isten akaratának keresése. Ez az igazi oka annak, hogy újra és újra megrendezzük a Katolikus Társadalmi Napokat hazánkban is.
Köszönöm, hogy meghallgattak!