A kegyelem dolgozott a 75 évvel ezelőtti zarándoklat résztvevőinek szívében

Hatezer zarándok – köztük sok fiatal ¬– kelt útra szombaton reggel a Városmajorból Máriaremetére, Mohos Gábor püspök és Forgács Alajos városmajori plébános vezetésével. Kora reggel a városmajori plébánia előtt Horváth Zoltán atya végezte a zaránokok lelki felkészítését, az érkezőket pedig Monostori László atya várta Máriaremetén.
A zarándoklat során az énekeket és az imát Sapszon Ferenc karnagy vezette, a rózsafüzér imák között 20-20 perces elmélkedések hangzottak el Mindszenty József életével, életművével kapcsolatban.

A zarándokok érkezése után, délben Erdő Péter bíboros celebrált szentmisét a máriaremetei templomkert szabadtéri oltáránál. A Mindszenty József bíboros által vezetett, 75 évvel ezelőtti zarándoklatot felidézve, homíliájában Erdő Péter úgy fogalmazott: „még mindig szeretettel emlékezünk az akkori imádságos együttlétre, bizonyítja, hogy a kegyelem mégis dolgozott a résztvevők, sőt gyermekeik és unokáik szívében, nemzedékről nemzedékre. Az igyekezet tehát nem volt hiába, bár a vetés nem akkor és nem úgy szökkent szárba, ahogy azt az emberi tervezők elgondolták."

A Főpásztor beszélt az egy évvel ezelőtti budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró körmenetéről is, amikor több százezer hívő kísérte az Oltáriszentséget a parlamenttől a Hősök teréig. „Megrázó esemény volt az, hogy Krisztus rendezte maga köré a szívünket. Minden békés volt, minden bizakodó és fiatal. 83 nép képviselői vonultak együtt egységben és szeretetben” – fogalmazott. (Erdő Péter bíboros homíliája cikkünk végén teljes terjedelmében olvasható.)

75 éve annak, hogy Magyarországon meghirdették a Boldogasszony Évét és annak keretén belül, 1947. szeptember 14-én, Szent Kereszt felmagasztalásának napján Mindszenty József bíboros, hercegprímás 100 ezer férfi zarándokot vezetett a Városmajorból Máriaremetére, Magyarország megsegítését kérve a Magyarok Nagyasszonyától. A férfiak után nők, majd ifjak körében szerveztek szoros egymásutánban nagyszabású zarándoklatot ugyanezen az útvonalon.

Erdő Péter bíboros, prímás homíliája teljes terjedelmében az alábbiakban olvasható:

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Az evangélium hallatán megjelenik előttünk a magvető képe. Nem a mai, vetőgéppel dolgozó, nagyüzemi magvetőé persze, hanem a régi Palesztina száraz, köves talajával kínlódó földművesének a képe, aki először elvetette a magot, és csak azután szántotta fel a földet. Mindennapos látvány volt tehát, hogy az egyik mag tövisek közé, a másik köves talajra, a harmadik pedig az útfélre esett. Jézus korában is igaz volt, és azóta is igaz változatlanul, hogy Krisztus örömhírét, az üdvösségről szóló isteni tanítást nem mindenki egyformán hallgatja. Különösen közelinek érezzük azokat az örök helyzeteket, amelyeket Jézus megrajzol a példabeszédben.

Mennyire szétszórtak vagyunk ma is, vagy talán inkább, mint bármikor azelőtt a történelemben. Mennyire gyakori, hogy meg sem halljuk sok egyéb gondolatunk miatt, vagy éppen belső ellenállással, gúnnyal vagy keserűséggel fogadjuk az isteni igazságot. Ez az a mag, amelyet az ég madarai ragadnak el, mielőtt még gyökeret verhetne. És milyen gyakran vagyunk hajlamosak arra – főleg mi, akik vallásosnak érezzük magunkat –, hogy örömmel fogadjuk a szép gondolatokat, a zenét, a jó közösségben átélt vallásos élményeket, vagy akár egy megrázó lelkigyakorlatot, azután pedig hamar visszazökkenjünk a régi kerékvágásba. Szóval hajalmosak vagyunk arra, hogy amit hittel elfogadtunk, annak ne legyen következménye az életünkben. Pedig az őszinte vallásos érzés elszárad, ha nem követik tettek, ha nem éljük át újra meg újra, hogy érdemes uralkodni magunkon, hogy érdemes másoknak örömet szerezni, hogy a fáradtan, de szeretettel végzett imádság olyan örömteli tapasztalat, ami szenvedélyévé válhat az embernek. A legjobb ifjúsági közösségekben is újra meg újra tapasztaljuk, hogy elszürkül a közösségi élet, és unalomba, vagy intrikákba és veszekedésekbe fullad, ha csak beszélgetünk arról, hogy mi a jó, de ezt nem követi semmilyen közösségi cselekvés. A leghitelesebb lelkiségi mozgalmak ünnepségein mindig sok beteget, mozgássérültet, rászorulót látunk, mert erre a kifelé fordulásra az élő hitnek elemi szüksége van.

És jaj, mennyire nem kell magyarázni a tövisek közé esett mag sorsát. Mert a hitet nagyon is elfojthatják a mindennapi gondok és a „csalóka gazdagság”, ahogyan az evangélium nevezi. A konzumizmus, a fogyasztói szemlélet, az az életmód, amikor szabadidejében az ember nem csak azért megy el vásárolni, mert valamikor csak be kell szerezni a szükséges dolgokat, hanem azért, mert számára ez az egyetlen szórakozás – mindez képes elfojtani a hitet abban az emberben is, aki egyszer már tudatosan elfogadta. Mert az ilyen életmód, az ilyen életérzés sodródást jelent. És ez a sodródás nem engedi, hogy a felismert jót gyakoroljuk, hogy csendet teremtsünk magunk körül, és ráhallgassunk az Isten szavára. Mai zaklatott életünkben tehát semmivel sem könnyebb Isten igéjét jól hallgatni, mint Krisztus korában volt.

A mai szentmise egyben a Mindszenty-zarándoklat záró szentmiséje is. Immár 9. alkalommal járják végig az utat a zarándokok, a Városmajortól Máriaremetéig. Arra emlékezünk, hogy éppen 75 évvel ezelőtt Isten tiszteletreméltó szolgája, Mindszenty bíboros úr mintegy 100 000 férfi részvételével vezetett zarándoklatot ugyanezen az úton. Miért volt jelentős az akkori esemény? Az Actio Catholica 1947/48-as munkatervében meghirdette a Boldogasszony évét 1947. augusztus 15-től 1948. december 8-ig. Ezt a Magyar Püspöki Kar közös pásztorlevélben hirdette ki. A zarándoklatoknak azt kellett érzékeltetniük, hogy hazánk ma is Mária országa és Szűz Mária nem vette le a kezét rólunk, hanem éppen az ő közbenjárásából meríthetünk erőt a felemelkedéshez. Mindez a háború utáni újjáépítés és a kommunista rendszer fokozatos bevezetésének erőterében zajlott. Már 1947. augusztus 20-án mintegy félmillió ember vett részt a Szent Jobb körmeneten.

Ezt a hatalmas eseményt követte szeptember 14-én a férfiak zarándoklata Máriaremetére, amelyre ma emlékezünk. Egy héttel később ugyanezen az útvonalon, ugyanilyen nagy részvétellel női zarándoklatot is tartottak. Ezek a zarándoklatok nem valamiféle vallási turizmust jelentettek, hanem mély lelki tartalmat hordoztak. A résztvevők szentgyónással, szentáldozással készültek a nagy eseményre, útközben pedig a rózsafüzért imádkozták. És persze azért mindenkinek ott élt a szívében a könyörgés, hogy országunk és népünk sorsa annyi nélkülözés és elnyomás után jobbra forduljon. Lehet, hogy rövidtávon nem történt látványos csoda, mert 1948 már a fordulat éve lett. Annak az évnek a végén Mindszenty bíborost már le is tartóztatták. De az, hogy ma, 75 év után még mindig szeretettel emlékezünk az akkori imádságos együttlétre, bizonyítja, hogy a kegyelem mégis dolgozott a résztvevők, sőt gyermekeik és unokáik szívében, nemzedékről nemzedékre. Az igyekezet tehát nem volt hiába, bár a vetés nem akkor és nem úgy szökkent szárba, ahogy azt az emberi tervezők elgondolták.

Néhány napja múlt egy éve egy másik nagy körmenetnek, az Eucharisztikus Kongresszus záró körmenetének, amikor többszárezer hívő kísérte az Oltáriszentséget a parlamenttől a Hősök teréig. Megrázó esemény volt az, hogy Krisztus rendezte maga köré a szívünket. Minden békés volt, minden bizakodó és fiatal. 83 nép képviselői vonultak együtt egységben és szeretetben. Mi maradt a régi nemzedékek vetéséből és mi maradt a tavalyi nagyszerű eseményből? Az emberi nehézségek máris látszanak. Háború, gazdasági bajok és a gyűlölet aggasztó terjedése a népek között. De Jézus tanítása a magvetőről eligazít minket. Mert az élet gondjai, ha csak azokra figyelünk, kiszáríthatják a lelkünkben sarjadó hitet. De ha nem csak hallgatói vagyunk Krisztus tanításának, az Egyház szavakba öntött hitének, hanem nap mint nap a követői is (Jak 1,22), akkor a vetés egyéni életünkben, családjainkban, közösségeinkben és népünk életében is bőséges termést hoz. Értelmet ad egyén és közösség életének. Erő és lendület fakad belőle a félelem, a szorongás, a mindennapi bajok leküzdéséhez. Mert hivatása van minden embernek, hivatása van a családoknak és a közösségeknek, sőt hivatása lehet és van az egyes népeknek is. Ennek felismeréséhez és teljesítéséhez Krisztus adja meg a bizalmat, akinek küldetése nem ért véget a kereszthalállal, hanem feltámadása lett a kereszt igazi felmagasztalása.

A bizalomnak ezen az útján vezet és kísér minket a Boldogságos Szűz Mária, akinek máriaremetei kegyképét a Keresztény Múzeumban restaurálták. Most a szentmise után áldjuk meg a felújított kegyképet és kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy vezessen és kísérjen minket életünk és történelmünk zarándokútján. Ámen.

Esztergom-Budapesti Főegyházmegye - sajtóiroda

Fotó: MTI/Kovács Anikó