2018. január 12. péntek

A katolikus keresztény lelkiség jellemzői

Beran Ferenc plébános írása

A keresztény lelkiség Jézus Krisztus követésnek tapasztalatából fakad, amelyet átjár a kegyelem ereje. A Jézus által mutatott példa és a kegyelem gazdagsága miatt nem könnyű a különböző közösségekben és különböző korokban sajátos módon jelentkező, és megélt keresztény lelkiség jellemzőit röviden összefoglalni. A kétezer év szentjeinek vallomásai és a hétköznapi keresztény élet kegyelmi megtapasztalási is csak töredékes felragyogásai annak a végtelen szeretetnek, amely az Atya által küldött Fiúban feltárulkozott előttünk, s amely visszatükröződik a keresztény lelkiségben. Emiatt a keresztény lelkiség jellemzőinek bemutatásánál nem a rendszerező lelkiségi írásokból indulunk ki, hanem a Máté evangelista által lejegyzett hegyi beszéd ötödik fejezetéből, amely a boldogmondásokat, a tanúságtétel módját, és a szeretetparancs újszövetségi értelmezését tárja elénk.

 

A nyolc boldogság lelkisége

 

Ha a boldogmondásokat olvassunk, szembetűnő, hogy a Jézus által tanított boldogság jelentése igencsak eltér attól, ahogyan azt a mai ember értelmezi. Korunk embere számára a boldogság elsősorban érzelmi örömet, kiteljesedést jelent. Általában azt tartják boldog embernek, akinek nincsenek fájdalmai, aki kiegyensúlyozott, emberi kapcsolatai rendezettek, harmonikus életet él, akinek értékeit elismerik, és segítségére sietnek, ha hiányossággal küszködik. A Szentírás szerint viszont a boldogság nem érzelmeket, hanem inkább tudati állapotot jelent. Az a boldog ember, aki "Isten útján jár",[1] vagyis felismeri küldetését, törekszik annak teljesítésre. Az Újszövetségben Jézus úgy mutatkozik be, mint akiben eljött közénk az Isten Országa. Ő a boldogság "megtestesítője", aki beteljesítheti az ember boldogság utáni vágyát.[2] Az Isten útján járó embernek lehetnek hiányérzetei, lehet szomorú, sírhat, sőt üldözéseket is szenvedhet (vö. Mt 5,1-48). Ezek a hatások azonban nem tudják őt megfosztani attól a tudati állapottól, hogy ő a küldetését teljesíti, amelyről a végső napon kell majd számot adnia, ezért lelkiségének nem a jelenidejű, hanem az örökkévaló boldogság felé mutató irányultság a meghatározója.

 

A Jézustól ígért boldogságot jól tükrözi a "tiszta szívűség" (Mt 5,8) lelkisége. A Szentírás magyarázói szerint a tisztaszívűség "osztatlan szívűséget" is jelent,[3] amely kifejezi, hogy az Isten útján járó ember úgy cselekszik, ahogyan Isten a parancsai – lelkiismeretének hangja – indítják, vezetik őt. Eltérő esetben az ember szíve megosztottá válik. Jézus szavait az Egyház története során számtalan példa igazolta. Ismert, hogy Antióchiai Szent Ignác leveleiben, amelyet fogolyként, Rómába szállításkor írt, nem érződik félelem. Szívesen hal meg. Várja a mennyei születésnapot. Bízik abban, hogy teste, amelyet vadállatok foga őröl, tiszta kenyérré válik mások számára.[4] Ez a bizalom, Isten akaratának feltételen elfogadása az igazi keresztény lelkiséget jellemző félelem-nélküliség, a mindenkor, minden helyzetben fennmaradó, szorongásmentes reménység alapja.

 

A Katolikus Egyház a Boldogságos Szűz Máriát állítja elénk példaképül, aki igent mondott az angyal szavára, Isten iránti feltétlen bizalommal elfogadta küldetését. Ő különleges szerepet tölt be az üdvösségtörténetben. Igenje, és egész élete az Egyházhoz kapcsolódik. A kereszten Jézus a szeretett tanítvánnyal együtt az Egyházát is Mária oltalmába helyezi. A Szűzanya jelen van Pünkösdkor a Szentlélek kiáradásnál, a Jelenések könyvében pedig úgy jelenik meg, mint a Napba öltözött asszony, aki a Sárkánnyal szemben védelmet nyújt az üldözötteknek. Emiatt a katolikus emberek Máriára úgy tekintenek, mint égi Édesanyára, aki példát ad számunkra, segít megfogalmazni kérésüket, Jézusra irányítani a figyelmünket[5] – és aki közvetíti Isten szeretetét, kegyelmét. Ebből fakad a keresztény lelkiség egyik, sajátosan gyermeki – és sajátosan katolikus – vonása: az Égi Édesanyánk iránti szeretet és tisztelet.

 

2. A tanúságtétel mintái: a só és a világosság

 

Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus az apostolait (vö. Mt 10,5-15) és tanítványait (Lk 10,1-20) misszióba küldte, hogy tanúskodjanak az örömhírről. Lelkükre kötötte, hogy a küldetésüket, Isten Országának közelségének hirdetését, csak szegényen, csak a kapott kegyelem erejére hagyatkozva végezzék. A hegyi beszédben Jézus nem a küldetés fizikai módjáról, hanem a lelki állapotáról, és annak kisugárzó hatásáról szól. A só és a világosság az élet feltétele, része (Vö. Mt 5,13-16). [6] Csak a hiányuk tűnik fel, akkor viszont szinte elviselhetetlen módon. Jelenlétük és hatásuk pedig képes arra, hogy gyógyítsa, megújítsa az emberek életét.[7] Jézus ezzel jelezni kívánja, hogy az evangélium nem bölcselet, hanem azt élni kell, az élethez tartozik, annak részévé kell válnia. Jézus a tanításának ebben a részében arra is felhívja a figyelmet, hogy a jócselekedeteket nem hivalkodó módon, hanem mintegy Jézus mögé húzódva, Őt előre engedve kell végezni. Így érhető el az, hogy az emberek nem minket dicsérnek, hanem a mennyei Atyát magasztalják.

 

A II. Vatikáni Zsinat után megjelenő Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, Jézus szavaira hivatkozva, az "életközeli igehirdetés" fontosságát hangsúlyozza, és felhívja a figyelmet arra, hogy az örömhírt csak akkor fogadják el az emberek, ha hirdetők annak szellemében élnek." A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is"[8]. Az élet-közeli igehirdetés a só és a világosság hatásához hasonló módon történik. Egyszerű szavakkal gyógyítja a sebeket, megerősítést ad a nehéz helyzetekben és nemes célok megvalósítására ösztönöz. De ehhez az is szükséges, hogy a tanúságtevő a példákat saját életéből vegye, és őszintén elmondja, hogy küzdelmeiben Jézus hogyan állt mellé, hogyan kapott megerősítést Tőle.

 

A XXI. század elején úgy tűnik, hogy a misszió, vagyis az eddig védelmet adó templomainkból, plébániánkból, "bástyáinkból" való kilépés kerül előtérbe. Ehhez még feladatként hozzátartozik a világ gondolkodásmódjának, problémáinak jobb megértése is, hogy aztán az evangélium üzenetével tudjunk azokra válaszolni. Ferenc pápa szerint még azt a kockázatot is kell vállalnunk, hogy ha közben váratlan, nehéz helyzetekbe kerülünk, a bűnös világtól "bepiszkolódunk".[9] Ez a törekvés nem áll szemben azzal a zsinati szándékkal, hogy a plébánia a befogadó jellegű, a közösségek közössége legyen, azonban arra is szükség van, hogy az Egyháztól távolabb állók meghívást kapjanak, illetve a közösséget elhagyók visszatérjenek. Az egymásért és másokért vállalt felelősség, mint küldetés teljesítésére való elkötelezettség hozzátartozik a keresztény lelkiséghez.

 

3. A szeretetparancs

 

Köztudott, hogy Jézus az erkölcsi tanítását a szeretetparancsban foglalta össze, amelynek a legsajátosabb vonása az ellenségszeretet parancsa. Jézus a szeretet parancs fényénél értelmezi a jól ismert ószövetségi tízparancsolatot is. Tanításának egyik újdonsága az, hogy összekapcsolja az Isten és az emberszeretet parancsát. A Mózesi Törvényben található Istenre vonatkozó parancs (vö. Mt 6,4-9) mellé helyezi a felebarátra vonatkozó parancsot (vö. Lev 19,18). Ezzel jelzi, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. Nem lehet Istent úgy szeretni, hogy haragot hordozunk a szívükbe társukkal szemben. Egy szemléletes példát is mond erre vonatkozóan: Ha valaki ki akarja fejezni Isten iránti szeretetét és áldozati ajándékot visz az oltárra, és közben rádöbben arra, hogy haragot táplál társa iránt, akkor előbb béküljön ki vele, és csak azután folytassa útját az oltár felé (vö. Mt, 5,24)

 

Érdemes röviden foglalkozni azzal, hogy mit jelent a "felebarát" fogalom. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd világossá teszi számunkra, hogy a felebarát szó, nem testi vagy lelki rokonságra, hanem sokkal fizikai közelségre vonatkozik. Felebarát az, akivel éppen találkozunk, "közel áll hozzánk" és rászorul a mi segítségünkre.[10] Meg kell jegyeznünk, hogy a szép magyar szó a "felebarát"[11] fogalom nem fejezi ki pontosan az eredeti görög szó (plészion) jelentését. A "barát" szó lelki kötődést jelent, a példabeszéd alapján sokkal inkább a fizikai távolságra utal. Az a felebarát, akivel éppen találkozunk, és aki rászorul a segítségre.

 

A keresztény erkölcstan és lelkiség legjellemzőbb vonása az ellenségszeretet. Sokan kétségbe vonják, hogy a szeretnek ez a formája egyáltalán megvalósítható-e, hiszen az igazságérzetünk is lázadozik az ellen, hogy az ellenséges magatartást lehet-e viszonoznia szeretettel? Nem kíván-e Jézus lehetetlent tőlünk? A Szentírással foglalkozó tudósok rámutatnak arra, hogy amikor Jézus az ellenségszeretetről szól, nem érzelmi szeretetre gondol, hanem a másik ember felé megnyilvánuló tiszteletre és az áldozatos szeretetre utal. A szövegben szereplő szeretni ige (görögül agapé) olyan jó akaratot jelent, amely független a másik személy erkölcsi magatartásától.[12] Nem az ellenséges magatartást kell szeretni, hanem az ember mivolta miatt kell szeretni a másik embert, még ha az ellenséges is velünk szemben. A Jézus által idézett példák, az ellenségért való imádkozás, és a másik ember köszöntése is ennek a tiszteletnek és áldozatos szeretetnek megnyilvánulási formái. A keresztény lelkiség érettségi fokának jeleként – tehetjük hozzá.

 

A katolikus keresztény lelkiség bemutatásánál, a szeretet parancs értelmezését követően, kiemelt módon szólnunk kell a szentségi életről, hiszen a szentségek Isten szeretetének kitüntettet megnyilvánulási formái, jelei és a lelki élet legfontosabb forrásai. A szentségek Jézussal való találkozásra vezethetők vissza, amelyekben az Ő szeretete különböző élethelyzetekben megnyilvánult. A kegyelemnek ez a Szentlélek révén megvalósuló szüntelen kiáradása folytatódik a mi életükben: "A hét szentség a keresztény élet minden fontos pillanatát és állomását érinti: a szentségek a keresztények hitéletéhez megadják a születést és a növekedést, a gyógyítást és a küldetést." [13] A katolikus ember lelki életének ezek az események a legfontosabb forrásai, a keresztény lelkiség alakítói és táplálói. A legtöbb esetben a szentségek kiszolgáltatása közösségi élménnyel párosulnak, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a szeretet szélesebb körben kiáradjon.

 

Figyelmünket különös módon az Eucharisztiára kell összpontosítanunk, hiszen minden szentség Rá irányul,[14] és az Eucharisztia a kegyelmi élet csúcsa és forrása.[15] Jézus a hegyi beszédben külön nem szól róla, de a Húsvét utáni Egyház lelki életének középpontja lett. A tanulmányunkban bemutatott lelkiségi jellemzők is általa kapcsolhatók egységbe. Jézus Szent Teste és Vére a biztosítéka annak, hogy a Szentlélek vezetésével Isten útján járjunk, ami – nehézségeink ellenére is – boldoggá tehet minket. Az Úrral való találkozás öröme kísér minket, munkahelyükre, más közösségekbe, és tesz képessé arra, só és világosság legyünk mások számára. Végül: az Eucharisztia adja a belső erőt, hogy – tanúsítva a mással össze nem téveszthető keresztény lelkiség egyik legsajátosabb vonását – szeressük azokat is, akik közömbösek velünk szemben vagy ellenséget látnak bennünk.



[1] Vö. Jakubinyi György, Máté evangéliuma, Szent István, 1991, 52. old. Biblikus teológiai szótár, 136. old.

[2] Vö. Boldogság in: Biblikus teológia szótár (szerk.: Xavier Léon-Dufour) 138. old.

[3] Vö. Virgilio Paquetto, Annuncio del regno, Edizioni, Dehoninane, Napoli, 1985. 285. old. J. Dupont, Beati i puri di cuore, perché vedranno Dio (Mt 5,8), in: Parole di vita (1970), 301-316. old.

[4] Antiochiai Szent Ignác, Rómaiakhoz írt levél IV. in Ókeresztény írók 3, Apostoli Atyák (szerk.: Vanyó László), Szent István Társulat, 1980. 181. old.

[5] Vö. Kánai menyegző: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” Jn 2, 5

[6] Vö: Lénárd Ödön: Só és Mécs („szamizdat”). Elérhető: http://www.ppek.hu/k95.htm

[7] Vö. Salvarore A. Panimolle, Il discorso della montagna, Edizione Paoline, 1986. 54. old.

[8] VI. Pál pápa, Evangelii nuntiandi 41.

[9] Ferenc pápa, Evangelii gaudium, 49.

[10] Ortensio da Spinetoli, Lukács a szegénység evangéliuma, Agapé, 1996. 375. old.

[11] Más európai nyelvekben a „közeli”, „szomszéd” jelentésű szó használatos a „felebarát” értelmében: il prossimo (olasz),  neighbor (angol), der Nachbar (német), prochain, voisin (francia) stb.

[12] Uo. 182. old.

[13] Katolikus Egyház Katekizmusa 1210

[14] Aquinói Szent Tamás, S.Th 3,63.3

[15] Lumen gentium 11

Címkék

elmélkedés

Esztergom-Budapest folyóirat

Esztergom-Budapest 2023/5. szám
Esztergom-Budapest 2023/4. szám

Összes folyóirat

Keresés

Az oldalon

 

Főegyházmegyei papok

Plébánia keresése

A főegyházmegye intézményei

 


 







Adó 1%-a, Katolikus Egyház
Partnereink:



Új Ember bolt