A vári Nagyboldogasszony Főplébánia

Erdő Péter bíboros így méltatta a kiadványt: „Nem érthetjük meg egy város lelkét, ha nem ismerjük az ott élők hitét, felfogását a világról, az emberi életről és a közösségről. Ez a szellem ihleti a mindennapok számos megnyilvánulását, ez fejeződik ki a látható alkotások sorában is. Budapest életében a katolikus vallás, a katolikus hívők egymással összeérő és egybeötvöződő, bár számos vidékről érkező és több nyelvet beszélő közössége, mely mindig a világegyház összefüggésében szemlélte önmagát, jelentős alkotó, formáló erő volt. Hozzájárulása a főváros és - többek között ezen keresztül is - a magyar nép kultúrájának, lelkületének, közösségi életének fejlődéséhez igen sokrétű. Örömmel nyújtom át a fővárosban élő minden katolikusnak és minden érdeklődőnek ezt az első összefoglaló munkát. Járuljon hozzá ez is önmagunk és egymás jobb megismeréséhez, a bizalom, a hit, az emberi értékek légkörének erősödéséhez!”

Alábbiakban a budavári Nagyboldogasszony Főplébánia részletes történetét olvashatják Szende László összefoglalásában.

A plébániatemplom 1541-ig

A mai plébánia határai: Mátray u. – Lovas út (mindkét oldala) – Palota u. (mindkét oldala) – Lovarda u. – Várfal a Bécsi kapuig terjednek.
Az egyház alapításának pontos dátumát nehéz meghatározni. A XVII. században még élő hagyomány szerint I. Szent István király nevéhez köthető az esemény. Buda 1686. évi visszafoglalása után, 1690-ben Esterházy Pál nádor a főszentélyben új főoltárt emeltetett. Az oltárasztal oldalára vésetett felirat tanúsága szerint a Nagyboldogasszony főtemplomot Szent István király alapította 1015-ben. A XI. századi fundációnak a tényét azonban más források egyáltalán nem támasztják alá. A XIII. századi kútfőkből valamennyire rekonstruálható az alapítás folyamata, amely minden bizonnyal összefüggésben van Buda kiépítésével. A tatárjárás után IV. Béla felköltöztette a pesti és váraljai polgárokat. Pest 1244-ben még a régi helyén kapta meg megújított kiváltságait, de 1246 körül már megindulhatott az építkezés.
A templom első említése 1247-ből származik, amikor a veszprémi káptalan írásba foglalta, hogy más egyházak mellett „az új budai hegyi” egyház adományozásának a joga a veszprémi püspököt illette és illeti. A következő év augusztus 18-án kiadott oklevél két szempontból is lényeges. Egyrészt megnevezte a templom védőszentjét, Szűz Máriát, másrészt egy igen érdekes jogi helyzetre világított rá. IV. Ince pápa ugyanis a veszprémi püspök panaszára vizsgálatot rendelt el, mivel az esztergomi és buda-felhévízi keresztesek károkat okoztak a veszprémi püspökséghez tartozó Boldogságos Szűz Mária egyház tizedeiben, földjeiben és kötelező jövedelmeiben. Valószínű tehát, hogy 1247–1248-ban létezett a budai Várhegyen egy Szűz Mária-egyház, amely területileg a veszprémi püspök joghatósága alá tartozott, azonban jövedelmeit az esztergomi stefanita keresztes rendházhoz tartozó buda-felhévízi keresztesek foglalták el.
IV. Béla király 1255. július 25-én kiadott oklevele teljesen más jellegű tényeket közölt. A leglényegesebb, hogy a templomot még építendőnek mondta, tehát a munkálatok még nem fejeződtek be. Továbbá az uralkodó a templom kegyuraságát a Nyulak szigete apácakolostorának adományozta. Ezt azért tehette meg, mert ő volt az egyházi intézmény kegyura, ő alapította, javadalmakkal látta el és kezdeményezte az építkezést.
Végül az is kiderül az oklevél szövegéből, hogy az egyház alapításához az esztergomi érsek járult hozzá. Nehéz tehát rendet tennünk az alapítás jogi kuszaságában. A terület ugyanis a tizedjog szempontjából a keresztesek Szentháromság-egyházához tartozott, de az új budai egyház létrejötte megváltoztatta a határokat. Ráadásul a keresztesek és a veszprémi püspökök között több mint nyolcvan éven át tartó pereskedés zajlott azokért a tizedekért, amelyek a királyi kegyuraság révén magát az egyházat illette volna.
Ugyanakkor IV. Béla 1269. október 3-án kiadott oklevelében visszavonta korábbi intézkedéseit, és Pál veszprémi püspök kérésére az egyházmegye számos jogát visszaállította. A dokumentum fontos információkat árul el a templom újonnan épült – és funkciójáról a nép körében – plébániának nevezett állapotáról. A források alapján tehát a következő kronológiát állíthatjuk fel. A templomot az 1246. év végén vagy 1247. év elején IV. Béla király alapította az esztergomi érsek engedélyével. Az építés 1247 és 1269 között zajlott, felszentelésére 1255 és 1269 között került sor. 1269-ben az egyház már biztosan, de valószínűleg már azt megelőzően is plébániatemplomként működött. Természetesen a domonkos apácák sem adták fel régi kiváltságaikat, és IV. Ince pápánál elérték birtokaik és privilégiumaik megerősítését. 1276. május 20-án kiadott pápai bulla többek között szentesítette az apácáknak „a budai Szent Mária plébániában” birtokolt kegyúri jogát. Egy évvel később pedig IV. László király kivette az egyházat a veszprémi püspök joghatósága alól, és a főpapot sóadománnyal kárpótolta. Így tehát elvileg az apácák lettek a templom kegyurai, a bevételeket azonban megosztották a plébános és az apácák között. Ez természetesen különböző vitákhoz vezetett, amely 1355-ben végül azzal zárult, hogy a plébános átengedte felhévízi fürdőjét az apácáknak. Ugyanakkor az apácák legfontosabb kegyúri jogukkal, a plébános állítás jogával sohasem éltek. Ezt az uralkodó magának tartotta fenn, illetve annak gyakorlását átengedte a szabad plébános választással rendelkező városnak.
Az írott források hiánya miatt az építéstörténetet a régészeti és a művészettörténeti kutatás eredményeire támaszkodva vázolhatjuk fel. A régebbi szakirodalom felvetette annak a lehetőségét, hogy az első templom alapjainak kitűzésében vagy átalakításában részt vett a neves francia építész, Villard de Honnecourt. Még ha a híres építész nem is tevékenykedett a tervezésben vagy a kivitelezésben, a két lépcsőben épült templom északfrancia művészeti hatást mutatott. Esetleg Villard de Honnecourt munkatársai közül dolgozhattak itt azok a „pentagrammista kőszobrászok”, akik az oszlopfőiken ötszögű kőfaragójeleket használtak. 1250 és 1260 között egy északfrancia hatásokat (Îlede-France, Burgundia, Champagne) burgundiai formakészleten keresztül átvevő, Dunamedencei ciszterci mestercsoport dolgozott a templomon, megépítve a főszentélyt, az álkereszthajót, a „Menyasszony-kaput”, az északi oldalhajót és az északnyugati kapuzatot. Azután 1260–1275 között a második mestercsoport – amelyik az északfrancia hatásokat (Reims, Amiens) már német (Tier-Hessen-Marburg-Naumburg) közvetítéssel kapta – fejezte be a templomot. A lyoni katedrális alaprajzával mutat rokonságot, bazilikális keresztmetszettel épült fel, oszloptörzseinek ciszterci „gyűrű párkányai” magasságában oszlopfejezet-csoportokkal. Valószínűleg a második mestercsoport alkotásai a Bélatorony alja pillérkötegének oszlopfői: az egymással összefont nyakú, sárkánnyal viaskodó torz állatok és egy nyitott könyvet tartó csuklyás meg egy szakállas barát alakja. Ez utóbbi a főváros legrégibb szobra, amely in situ, vagyis eredeti elhelyezésben van. A zenekarzat nyugati, hatalmas, homlokzati rózsaablaka szintén a második mestercsoport építőtevékenységéhez köthető.

A XIV. században a templom komoly átalakításon esett át. 1334-ben építették fel a Szent László-kápolnát, amelyet Ulwing gróf alapított Szent István, Szent Imre, Szent László királyok, Boldog Ferenc hitvalló, a Tizenegyezer Szűz és Boldog Ilona tiszteletére. Ezután került sor az épület Anjou-kori átalakítására érett gótikus stílusban, amely a délnyugati Mária-kapu felépítésével kezdődött 1370 körül. Ez a kapu a nürnbergi Szent Lőrinc-templom főkapuja alapján épült. Mindezzel párhuzamosan történt a mellékhajók boltozatának felemelése és az eredetileg bazilikális hosszhajók csarnoktemplommá való átalakítása. Ez utóbbi valóban korszakalkotó jelentőségű volt, ráadásul technikai értelemben is komoly kihívást jelentett. Elképzelhető Csemegi József feltételezése, amely szerint az 1384-es katasztrófát – azaz a déli torony leomlását – ez a munka okozhatta. Az eseményről Windecke is részletesen beszámolt. Az építkezés hosszabb időt vett igénybe: a hozzá tartozó fejezetek ornamentikájában a Mária-kapu apró, púpos házú levelekkel alkotott részleteit nagy, lágy formák váltották fel, amint erről a restaurálás során készített gipszöntvények s gyér számú fennmaradt töredékek tanúskodnak. Figurális formák: a koronás fejű alakot ábrázolt (Erzsébet királyné), a másikon is a hullámzó, dúsan erezett levelek között erőteljes mintázású férfifej látható. A régi épület egyenes mellékhajó-záradékai helyére a főszentély két oldalán egy-egy sokszög záradékú mellékszentélyt emeltek, igen karcsúak, kétosztású ablakokkal. A szentély befejezése 1412 tájára tehető. E csarnoktemplom új, északi oldalszentélyéhez csatlakozott észak felől Gara Miklós nádor családi kápolnája, amely 1402–1433 között épült a mai Szent István kápolna helyén.

A XV. században tovább folytak az építkezések. 1443 és 1457 között Buda város tanácsa épületfát és cserepet vásároltatott Bécsben a templom számára, amelynek tetőzete jelentős restauráláson esett át. Hunyadi Mátyás először a déli oldalszentélyhez kívülről, délről csatlakozó királyi oratóriumot építtetett 1456 és 1460 között. Ezt követte a déli harangtorony bécsi-kassai stílusformákat mutató újjáépítése 1461–1470 között. Ennek munkálatait Kassai István mester irányította, az építkezés során e torony délkeleti pillérkötegének földszintjén, a fejezet északnyugati oldalára a saját, valamint Hunyadi János, Mátyás és László arcképeit is ráfaragta. 1493-ban Hartmann-Schedel Nürnbergben megjelent Weltchronikjának budai látképén a templomot is megörökítette. A rajz azonban 1470 előtt készült, mert nem látható rajta a főtemplom déli harangtornya, amely – a déli oldalának harmadik emeleti ablakában fennmaradt 1470-es évszámú országcímer bizonysága szerint – már lényegében készen állhatott.

A Nagyboldogasszony-templom jelentősége a középkorban

A budavári főtemplomot a XIII–XIV. században temető övezte. A cinterem – a Várhegy fokozatos benépesedésével megtelt, a környék beépítése miatt a holttesteket a Várhegy vízivárosi oldala felé hantolták el. A temető külön kápolnával rendelkezett, az intézményt Szent Mihály tiszteletére szentelték fel. Maga a plébániatemplom a jómódú német polgárság és a XV. században a legelőkelőbb bárói réteg temetkezőhelye volt. A templom kőanyaga igen sokrétű, a körülötte fekvő temető durva megmunkálású köveitől a szép, címeres emlékeken át a legmagasabb művészi színvonalú alakos darabokig terjed a sor.

A XV. században írásba foglalt ún. Ofner Stadtrecht egyértelműen rávilágít a plébánia kiemelt szerepére. A város négy legfőbb tisztségviselője közül a plébánost említi, aki „legyen tapasztalt, állhatatos, bölcs és tanult férfi”. A budaiak teljes szabadságot kaptak a plébános megválasztásában. A további rendelkezések is alátámasztják a főtemplom vezető szerepét. Más adatok arra mutatnak rá, hogy Buda és a Nagyboldogasszony-templom legitimálta a királyi hatalmat. A XIV. század eleji trónviszályoknál a jelöltek arra törekedtek, hogy a koronázás után „megmutassák” magukat a budaiaknak. 1309. június 16-án a templom falai között sor került I. Károly második koronázására, Fiát, I. Lajost is nagy tisztelettel fogadták a polgárok a koronázása után. Hasonló módon ment a településre Zsigmond és Habsburg Albert. Ugyanilyen ünnepélyesen zajlott az új királyné bevonulása. Beatrix királyné 1476. december 15-én, vasárnap érkezett Budára. Egy mérföldre a várostól a főpapok, a főurak, Buda és más városok polgárai várták a lóháton érkező királyi párt. A havazás ellenére a város alatti mezőn rövid lovagi tornát tartottak, majd következett a bevonulás. Itt is körmenetben vonult a papság, a városi kolostorok szerzetesei, valamint a céhek, ereklyéket hordozva. Az Oltáriszentség mögött 67 trombitás jött. Az egykori leírások részletesen ismertetik a menetet, a díszes öltözékeket. Az út a Nagyboldogasszony-templomba vezetett, ahol Te Deumot énekeltek. Arra is van adatunk, hogy a templomban ravatalozták fel az elhunyt uralkodót. Időnként reprezentáció helyszínéül is szolgálhatott a templom. 1412-ben a Velence elleni hadjáratban szerzett zászlókat helyezték el. I. Ulászló király 1444-ben, a diadalmas téli hadjárata után itt tartotta ünnepélyes hálaadását Hunyadi Jánossal együtt. Ekkor másodízben függesztettek zsákmányolt zászlókat a templom falaira. 1455-ben pedig Kapisztrán Szent János tartott toborzó szónoklatot az épületben a török elleni hadjáratban való részvételre.

Mohács után

A mohácsi csatavesztés után az udvar fejvesztve menekült, az evakuálás a Nagyboldogasszony-templom kincseit is érintette. A későbbi lajstrom – az időközben bekövetkezett fosztogatás ellenére – komoly gazdagságról tanúskodik. Buda 1541-es elfoglalásakor a templom szinte azonnal áldozatául esett az oszmánok átalakításának. Dselálzáde Musztafa beszámolója szerint a templom „az iszlám háza” lett, azaz dzsámivá alakították át. Minderről Hans Dernschwam is fájdalmas hangon számolt be. A még ott talált egyházi felszerelés a törökök zsákmánya lett, a Budáról elhurcolt műtárgyak közül már csak az a két gyertyatartó maradt meg, amely ma a Hagia Szophia imafülkéjének két oldalán áll. A Szulejmán kán dzsámijának, illetve Büjük dzsáminak nevezett épület a török hódoltság idején több ízben javításra szorult, de bizonyos részletekben tetten érhetők az oszmán-török építészet maradványai. Újjáépítették a főszentély kelet–délkelet és délkeletre néző oldalfalait, ahol török szamárhátíves ablakokat alakítottak ki. A belső díszítésre utal az az ornamentális falfestéktöredék, amelyet Schulek másolt le a felmérés során. Az 1686-os ostrom megkímélte az épületet. Először ferences, majd jezsuita templom lett, akik 1688 és 1702 között hatalmas kollégiumot, déli oldalához pedig 1702 és 1714 között háromemeletes szemináriumot építettek. Ezáltal az eredetileg szabadon álló templom egy nagy kiterjedésű épületegyüttes részévé vált. A Mátyás-torony tetején 1696-ban már hagymasisak állt a lebontott, gótikus sisak helyén. Rövidesen kiépült a három északi mellékkápolna is, déli homlokzata előtt pedig a hajdani királyi oratórium és a Háromkirályok-kápolna romfalai között felépült az új sekrestye. Az újjáépítést a bécsi Christian Alexander Oedtl és Johann Hölbling építőmesterek vezették 1773 előtt. 1707-ben már elkészült a Lorettói kápolnája, 1719-ben pedig az első toronyórája. Az 1723. évi tűzvész elhamvasztotta a harangjait, oromzata bedőlt, bezúzta a boltozatait, elpusztította a déli harangtorony új sisakját is, amelynek helyére 1737-re már egy kettős hagyma alakú barokk sisakot építettek. A sekrestyét 1742-ben boltozták újra. 1760-ban az egész épület tetőszerkezetét kicserélték. Oltárainak száma már 1732-re 13-ra szaporodott. 1751 áprilisában I. Ferenc császár és Mária Terézia királynő látogatták meg a templomot. A templom külsejét 1789-ben a toronnyal együtt megújították és újravakolták.

 Ferenc József 1873. november 25-i határozata alapján 1874–1896 között Schulek Frigyes építész részben neogótikus stílusban átalakította a főtemplomot. A kivitelezői feladatokat Hofhauser Lajos végezte. Schulek az elpusztult Gara-kápolna helyére felépítette az új Szent István-kápolnát, a csütörtökhelyei Zápolya-kápolna szerkezete alapján. Az északi oldalhajóhoz csatlakozó barokk kápolnasort neogótikus stílusban építette újjá. A déli harangtornyot új sisakkal látta el. A volt jezsuita kollégium és rendház közé zárt templomot az épületrészek lebontása árán kiszabadította. Az 1780-ban kialakított kripta belső díszítőfestését Lotz Károly és Székely Bertalan irányították. A színes üvegablakokat Kratzmann Ede készítette Bécsben. A mellékkápolnákban az oltárképeket a Szent Imre kápolnában Zichy Mihály, a Lorettói kápolnában Aggházy Gyula festette. A főkapu Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló domborművét Lontay Lajos mintázta. 1893. augusztus 15-én Bogisich Mihály plébános megáldotta a csaknem teljesen elkészült templomot és Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás ismét misét mondott benne. A felújított templomban 1898. október 21-én helyezték el III. Béla király és Antiochiai Anna királyné maradványait az északi kápolnasor Béla-kápolnának nevezett helyiségében. A Schulek Frigyes által újjáépített templom felújítását fia, Schulek János kezdte meg 1936-ban. 

A budavári Nagyboldogasszony-templom a kiegyezés után visszanyerte régi szerepét. Valóban koronázótemplom lett, mivel a két utolsó Habsburg uralkodó fejére itt helyezték a Szent Koronát. 1867. június 8-án Simor János bíboros-hercegprímás Ferenc Józsefet és feleségét, Erzsébetet koronázta meg. Ekkor csendült fel először Liszt Ferenc koronázási miséje. IV. Károly és Zita királyné koronázására 1916. december 30-án került sor. A szertartást Csernoch János bíboros-hercegprímás végezte. A templomban rendszeresen tartottak „politikai” jellegű szentmiséket. Megemlékeztek az áprilisi törvények kihirdetésének napjáról, az országgyűlések megnyitása alkalmával Veni Sanctét tartottak. Régi szokás volt, hogy a koronás király és királyné születés- és neve napján, illetve halálának évfordulóján szent- vagy gyászmise megtartása. Ilyenkor a teljes politikai elit a padokban foglalt helyet. Ez a tendencia a Horthy-korszakban is folytatódott, például 1922. április 4-én IV. Károly emlékére tartott gyászmisén a politikai vezetőréteg a kormányzóval az élen majdnem minden tagja részt vett. 

Budapest ostroma során a főtemplomot rendkívül súlyos károk érték. Az egyházi felszerelések jelentős része megsemmisült, a wertheimszekrényben őrzött két középkori kelyhet eltulajdonították. Kiégett a plébániahivatal, szerencsére az anyakönyveket sikerült megmenteni. Egyedül a kultúrház maradt viszonylag használható állapotban. A közösség igyekezett úrrá lenni a nehézségeken, a háború vége felé mindennap megtartották az istentiszteleteket. „A harangok első megszólalására mindenkinek patakokban folyt a könny az arcán.” Ugyanakkor a plébánia statisztikája szomorú képet mutatott: nagyon sokan meghaltak, még többen elmenekültek. Jól mutatja a plébánia sanyarú helyzetét, hogy még 1951-ben is az egyik legszegényebb fővárosi plébániaként tartották számon.

Az állandó pénzügyi nehézségek miatt a felújítás rendkívül nehezen haladt. Az Építésügyi Minisztérium minden munkálat elvégzését és a pénzügyek koordinálását magának tartotta fent, ráadásul az államosítás után a nagyvállalatok rendkívül drágán dolgoztak. Még három évvel a háború befejezése után is találtak fel nem robbant lőszereket. Az egyházközség minden fórumon igyekezett pénzt szerezni, országos gyűjtési tervet dolgoztak ki, jótékonysági hangversenyt szerveztek. A gyűjtés némi segítséget jelentett, az így befolyt összegből végül miseruhákat, oltárterítőket, albákat és karingeket szereztek be. További problémát jelentett a plébánia és a kultúrház helyreállítása. Az egyházközség kénytelen volt kölcsönöket felvenni, mert különben az állam végezte volna el a munkálatokat. Ez pedig az ingatlanok részleges kisajátításához vezetett volna. A nehéz anyagi helyzet miatt azonban többször kellett fordulni az Esztergomi Főegyházmegyéhez segélyért.
Mindszenty József lelki téren is igyekezett visszaállítani az egykori koronázótemplom tekintélyét. 1947-ben a hercegprímás meghirdette a Nagyboldogasszony évét, amely 1948. december 8-ig tartott. Elsőként a budavári Nagyboldogasszony-templomot kereste fel, mivel „ez a szentegyház az ország szíve, ezt a szerepét a történelem folyamán szüntelen megőrizte”. Javaslatokat dolgoztatott ki, hogy milyen körmeneteket lehetne tartani, a speciális liturgikus elemmel hogyan lehetne minél több embert megszólítani. Visszakerült volna a hivatalos úrnapi körmenet, amelyet a környező egyházközségekkel együtt tartottak volna. Szeptember 2-án lett volna Buda visszavívásának az emléknapja, szintén ünnepi körmenettel. Másnap, 3-án Buda hőseiért lett volna gyászmise. Helyre kívánta állítani a régi teljes búcsúkat, a Szentháromság-szobornál évente egyszer ünnepi litániát tartottak volna, Nagyboldogasszony ünnepét „nagy fénnyel” ülték volna meg.
A háború ütötte sebeket 1970-re forrasztották be. A belső díszítmények felújítása szintén ekkor történt. 1982–1983-ban a csehszlovákiai Krnovban felújították a templom orgonáját, amelyet 1984. január 25-én szentelt fel Lékai László bíboros-prímás. A templom jelenkori története sem alakult nyugodtan. 1994. július 23-án ismeretlen tettesek pokolgépes merényletet követtek el a templom Halászbástya felőli traktusán. Szerencsére személyi sérülés nem történt, azonban jelentős anyagi kár keletkezett.
A Mátyás-templom felújításának igénye az ezredforduló környékén merült fel. A tető hibái miatti beázások és a talajból jövő nedvesség folyamatosan roncsolta a falak díszítőfestését, az elszürkült kövekből álló homlokzat faragványai meglazultak, és nemegyszer le is estek. 1998 őszén kezdődtek az épület minden részletére kiterjedő felmérési munkálatok, tervezés és költségbecslés. 2001 nyarára az állagromlás olyannyira felgyorsult, hogy körbe kellett keríteni az épületet a járókelők biztonsága érdekében, ezzel ráirányítva a közvélemény és a politikusok figyelmét is a Nagyboldogasszony-templom súlyos állapotára. A kormányzat végül 2004-ben hozott határozatot a „Budai Vár újjáépítésének befejezéséről”, a legsürgősebb teendők között feltüntetve a templom rekonstrukcióját. Többszöri csúszás után 2006 áprilisában kezdődtek meg a tényleges felújítási munkálatok 5,9 milliárd forint összértékben, 2010. júniusi határidővel.
A tervezés során figyelembe kellett venni, hogy az egykori koronázótemplom hármas funkciót tölt be. Egyrészt a hitélet fontos centruma, másrészt az itt rendezett koncertek okán kulturális létesítmény, harmadrészt a budapesti turizmus egyik legfontosabb célpontja. Kezdettől fogva látszott, hogy a jelenlegi összterületen ezeket az igényeket nem lehet kielégíteni, így az épület hasznos területének bővítésére lesz szükség, amit a Hilton Szálloda és a templom közötti terület alá. Ebbe a mintegy 300 m2 nagyságú új pincerészbe kerül az új gépészeti központ. A korszerű berendezések fogják garantálni, hogy a koncertekkor egyszerre 1000 főt is befogadó templomtérben a páratartalom és a hőmérséklet állandó szinten legyen a műtárgyak és a fal festésének kímélése érdekében.
Megújul a külső és belső díszkivilágítás is. A XIX. század végén falikaros gázvilágítás készült, ám a hozzá 1902-ben tervezett 6 m átmérőjű, százégős csillárok soha nem készültek el. Helyette IV. Károly 1916-os koronázására lettek készen a régi képeslapokon látható koszorúcsillárok, amelyeket a második világháborús sérülés után a hetvenes években végzett helyreállításkor távolítottak el. A boltozatok megvilágítását a pillérek fejezeteire szerelt reflektorokkal oldják meg. A padokba jutó fény így túl kevés. Várhatóan elkészül a háború előtti csillárok valamiféle rekonstrukciója, miként helyreállítják eredeti fényében a III. Béla sírkápolnájában egykor lógott bronzcsillár megtalált töredékét is.
A munkálatok finanszírozási körülményei, valamint az előre nem látható komplikációk miatt a kivitelezésről szóló szerződést 2007 novemberében módosítani kellett, amely szerint az új határidő 2012 nyara, az összköltség pedig 7,75 milliárd forintra emelkedett. Jelenleg a következő kápolnák találhatók a templomban: Lorettói, Szent Imre, III. Béla, Szent László. A művészi kialakítású freskók a magyar szenteket és az ország történelmének jeles eseményeit örökítették meg.
A templom orgonája is hosszú történettel rendelkezik. A kórus berendezésére Kollonich Lipót bíboros egy 100 forint értékű pozitív orgonát ajándékozott a templomnak. Esterházy Pál nádor óhaja találkozott a jezsuita rend főtemplom magas fokú zenei életére irányuló szándékával, és a templom díszes főoltárának adományozása mellett 1694-ben egy jó mechanikájú orgonáról gondoskodott. Az orgona érvényesüléséhez a karzatot is kibővíttette a templom utolsó oszlopáig. Az 1723. évi tűz tönkretette az orgonát a karzattal együtt. A beszerzett orgona hiányos volt, ezért 1768-ban egy rendtárs 2000 forintnyi örökségét áldozta erre a célra. 18 regiszteres orgona készült ekkor, amely az újonnan díszesen faragott kórusszegélyhez simult. Az orgonát 1834-ben hátrább tették, mivel a zenészeknek helyet akartak nyerni. 1893. október 22-én szentelte fel Bogisich Mihály budavári prépost-plébános az aradi Dangl Antal Fia cs. és kir. udvari orgonaépítő cég által épített Barker-gépezettel megépített hárommanuálos, 30 regiszteres orgonát. A neogótikus gyönyörű orgonaházat Schulek Frigyes tervezte. I. Ferenc József király megkoronáztatása 40 éves évfordulója alkalmából a koronázótemplomba új, monumentális orgona állíttatását rendelte el. A 4 manuállal, 77 zengő változattal készült 1500. opuszszámú orgonát Rieger Ottó budapesti gyára készítette pneumatikus rendszerrel. A hangszert 1909. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén áldotta meg Kohl Medárd esztergomi segédpüspök. 1932-ben modern szellemben átépült az orgona Sugár Viktor, a templom orgonistája terve alapján. Négy manuálon 82 regiszteressé bővült, és Magyarországon először új típusú hangszín-kombinációs szerkezetet készített a Rieger-orgonagyár. 1983–1984-ben a Rieger-Kloss-orgonagyár ismét átépítette a hangszert, új belső szerkezet készült, és a régi sípok felhasználásával 5 manuálon 85 regiszter szólt már. Napjainkban ismét átépül az orgona. Hock Bertalan orgonaművész, a templom orgonistájának diszpozíciós terve alapján a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra az eredeti Schulek-féle orgonaház helyreállításával 88 regiszteres, ötmanuálos orgonát épít elektromos csúszkaládás szerkezettel. A kóruson helyezkedik el Magyarország egyik legjobb orgonája, a 7000 sípból álló hangszert 1984-ben építették újjá.

Archontológia
1898–1936 Nemes Antal dr.

1936–1963 Kátai Béla dr.

1963–1969 Tóth János
1969–2000 Fábián János dr.
2000–2003 Blanckenstein Miklós
2003–2010 Varjú Imre dr.
2010– Süllei László dr.

A Mária Magdolna-templom

A plébániatemplom Buda legrégibb egyházi intézményei közé tartozik, létrehozása szorosan összefügg Buda tatárjárás utáni alapításával. A kezdetekről nincsenek közvetett írott adataink, egy 1352-ből származó pápai oklevél szerint egykor a Mária Magdolna kápolnát a Szent Péter mártír-kápolnával együtt a város plébániájának, a Boldogasszony egyháznak a keretein belül alapították a váraljai polgárok. A területi közelség azonban komoly jogvitákhoz vezetett, amelyet a XIII. század utolsó évtizedeiben az esztergomi érsekek próbáltak rendezni. A Nagyboldogasszony-templom plébánosa az előbb említett egyházakról azt állította, hogy ezek a budaváraljai „emberek és hospesek” által az ő plébánia területén újonnan épített (de novo fundatis) kápolnák. Érvként hozta fel, hogy 1297-ben a két templom cenzust fizetett a Boldogasszony-templom plébánosának.

A XIII–XIV. század fordulóján azonban maga a plébános ismerte el a Magdolna-egyházat plébániaként, és híveinek a jogát arra, hogy a plébánost válasszák. Ezek szerint az utóbbiaknak vannak „cives parochialesei”, akik magyarok, és akik azt választják meg, akit akarnak, mivel a plébános szerint „ez Boldog Mária Magdolna egyház alapításától fogva ezen a téren, vagyis a plébános elfogadásában, mindig szabad és kiemelt volt”. Döntésében minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a káplánját választották meg a Magdolna-egyház „plebanus”-ának. A XIV. század közepén újra viszálykodtak a plébániák. A Boldogasszony-templom plébánosa ismét azzal érvelt, hogy a Magdolna- és Péter-templomokat a saját plébániája területén alapították. 1391-ben pedig az hangzott el érvként, hogy a két másik templom csak kápolna, plébániai terület nélkül, és a szentségeket is csak a magyar híveknek szolgáltathatják ki, akik nem tudnak magyarul. Ezután húzták meg a határt a Boldogasszony- és a Magdolna-plébániák között, véglegesen azonban csak 1441-ben határolták el egymástól a három plébániát.

A hosszan elhúzódó vita alapját tehát a kápolna nem egészen egyértelmű egyházjogi helyzete jelentette. A javarészt német ajkú városban a királyi alapítású plébánia mellett létrejött egy polgárok által alapított kápolna, amelynek papjai a magyar hívek lelkipásztori szolgálatát látták el. Ezért lett a budai magyarok plébániatemploma. Eredetileg „Personalpfarre” volt, azaz egy bizonyos népesség, nem pedig terület felett gyakorolt plébániai jogokat, saját plébániai határt csak később kapott. Nem lehet véletlen, hogy a korszak végén, 1390-ben fejeződött be az a másfél évszázados vita, mely a Nagyboldogasszony- és a Mária Magdolna-egyház között folyt. Ekkor a két plébánia területét végérvényesen szétválasztották. A város kisebbik, északi fele Tótfaluval a Magdolna-templom illetékességi körébe került. 1400-ban IX. Bonifác pápa a budai magyarok e plébániáját már az esztergomi érseknek közvetlenül alárendeltek közt sorolja fel. A Nagyboldogasszony-egyház anyaegyház jogköre felettük tehát megszűnt.

A legkorábbi templom maradványait régészeti ásatás tárta fel. Az épület – mind formájában, mind pedig méreteiben – az átlagos falusi templomokkal egyezett meg. A kicsiny téglalap alakú hajóhoz, a hajónál keskenyebb, egyenes záródású szentély csatlakozott. A szentély boltozott volt, a hajót azonban feltehetően síkmennyezet fedte. A XIV. század folyamán a templom belsejében a nyugati oldalon egy karzatot emeltek, illetve a nyugati homlokzat előtt egy tornyot húztak fel. Sírok egyaránt előkerültek a templom belsejében és körül. A korai leletek közül kiemelkedik egy XIII. századi körmeneti kereszt borítólapja. A darab, amely Limoges-ban készült, importáruként került Budára. A korábbi falusias megoldás helyett I. (Nagy) Lajos király uralkodása idején előbb a három boltszakaszos, sokszög záródású szentély emelésére, majd a háromhajós hosszház kialakítására került sor. A templom építésébe bekapcsolódott az a műhely, amely a Nagyboldogasszony-templomnál is tevékenykedett. Az ásatásokból, illetve a helyén épült barokk templom falaiból igen jelentős építészeti faragványok kerültek elő, köztük szinte valamennyi szerkezetileg fontos egység részletei. A XV. században folytatódtak a bővítések. A teljes kiépülés után a templom háromhajós, bazilikális elrendezésű lett, szentélye a nyolcszög öt oldalával zárult, nyugati homlokzatának tengelyében ötszintes torony emelkedett. Az új templom méretei jelentősen meghaladták a korábbi, egyszerű épület méreteit.
Kevés adat maradt fent a templom középkori oltárairól és kápolnáiról. 1390. december 21-én IX. Benedek pápa búcsúengedélyt állított ki a Szentlélek-oltár számára. A Szent Péter-oltár a magyar kádárok és esztergályosok céhének gondozása alatt állt. 1491-ben a templom világi gondnoka, Razi János a Szent Mária Magdolna tiszteletére szentelt kápolna vagy oltár létesítésére kért engedélyt a Szentszéktől. Benedek plébános 1521-ben összeírattatta a misealapítványokat, így ez tekinthető a legrészletesebb forrásnak. Az oklevélben megemlékeztek a hétfőn a főoltárnál a Szentháromságról mondandó miséről, a kedden a főoltárnál ugyancsak a Szentháromságról mondandó miséről, amelyet orgona és két fiú éneke, valamint harangszó is kísért. Kedden a Szent Fábián- és Sebestyén-oltárnál kellett misézni a halottakért, a nagyböjtben ezt a misét a Rózsafüzéroltárnál mondták el. Pénteken Szent Péter oltáránál celebráltak énekes misét. Végül szombaton a főoltárnál Szűz Mária Fogantatásáról mondtak ünnepi misét, orgonaszóval és két fiú énekével. A legkésőbbi, 1534-es forrás a templom egyik, a Tizennégy Segítőszent és Szent Miklós tiszteletére emelt kápolnáját említette meg.
Az 1541-es török hódítás után a magyarok plébániatemploma volt az egyetlen egyházi épület, amelyet a keresztények használhattak. A német polgárok már 1529-ben elmenekültek, így a magyar lakosság száma a XVI. század második felében még viszonylag magas volt. Hans Dernschwam, aki még a Mohács előtti Budát is ismerte, 1555-ben járt a településen. Döbbenetes sorokkal érzékeltette a pusztító változást. Kitért a Magdolna-templomra is. A környékbeli házakat egy bég sajátította ki, és egy közönséges, póri ízlés szerint való mecsetet, illetve egy kerek tornyot építtetett. Ennek ellenére a Magdolna-templom környékén a magyarok még rendelkeztek pincével. Igaz, hogy a templom a keresztényeké maradt, ők azonban hitükben meghasonlottak. Ugyanakkor néhányan megőrizték a katolikus liturgiát, „ezért a templomot deszkafalakkal részekre osztották. A szentély a pápistáké; itt tartják miséiket, amelyek egyébként gyéren látogatottak, és zengik zsolozsmáikat. Amikor a mise vagy a vecsernye véget ér, akkor kezdik meg a templom hajójában a lutheránusok a saját szertartásaikat és énekeiket, magyar nyelven. Ezeken sok a nép, és a szertartásokat tiszteletreméltóan végzik.” Megmaradt a templom toronyórája és harangja. 1573-ban még keresztény templomként működött, ahol a protestánsok tartották istentiszteletüket. A tizenöt éves háború során Budát több ízben próbálták visszafoglalni, sikertelenül. Valószínűleg ekkor vették el a törökök a keresztények utolsó várbeli templomát, ám ennek a pontos időpontja nem ismert. Az átnevezés sem maradt el, Fetih (Győzelem) dzsámi, illetve Szaát (Órás) dzsámi neveken illették. Az óra Evlia Cselebinek is feltűnt. A törökök építkezéséről nincsenek konkrét adataink, minden bizonnyal elpusztították a számukra értéktelen belső berendezést, a falakat pedig lemeszelték.
Buda 1686-os visszavételekor a templom súlyosan megsérült, mivel a torony erkélyén a törökök ágyúállást helyeztek el, így az fokozottan ki volt téve az ostromlók tűzerejének. A templom épülete használhatatlanná vált, a torony azonban megmaradt. A korabeli metszetek tanúsága szerint az északi rész teljesen megsemmisült, a boltozatok beomlottak és a torony elveszítette sisakját. A visszatelepülő ferencesek a romokban saját korábbi, az Evangélista Szent Jánosról elnevezett templomukat és kolostorukat vélték felfedezni. Lipót császár rendeletére a kamarai felügyelő 1690. április 6-án utalta ki a területet a ferencesek számára. Az építkezést azonban számos ok hátráltatta, így csak két kápolnát tudtak emelni a gótikus torony északi és déli oldalához. Az egyiket Evangélista Szent János, a másikat Nepomuki Szent János tiszteletére szentelték fel. Utóbbiban állt Szent Anna oltára és kegyképe. A gótikus templom lebontása után az új templom alapkövét 1717. április 18-án helyezték el. A munkák során felhasználták a faragott köveket, de az új épület csak tájolásában követte elődjét, annál szélesebb lett. A templom felszentelésére 1733. február 8-án került sor, két évvel később a torony sisakjára díszes aranyozott gombot és keresztet állítottak. A templom és a hozzá délről csatlakozó rendház 1740-ben készült el teljesen. A gótikus torony keleti oldalához épült templom alaprajza a hagyományos Il Gesu elrendezés egyszerűsített változatát követte: szélesebb, négy szakaszos hajójához kétoldalt kisebb, téglalap alaprajzú oldalkápolnák sora csatlakozott. 1752-ben a szentély északi oldalán – a középkori oldalkápolna helyén – Lorettói kápolnát alakítottak ki, amely az alapító Horányi Gábor temetkezőhelye lett. A XVIII. század második felében a hajó keleti részén kriptát létesítettek. 1763-ban egy földrengés okozott pusztításokat, a templom boltozata végigrepedt és a torony keresztje ledőlt. A károkat azonban hamarosan helyreállították.
A szentély Falconer Xaveri Ferenc által alkotott freskójáról, amely az 1944–1945-ös ostrom alatt pusztult el, nem maradt fent képi forrás. A szöveges beszámolók szerint a Hit megszemélyesített alakját a diadal trónusán ülve ábrázolta, kezében kehellyel, körülötte puttókkal. A kép alsó részén a pogányokat jelképező figurákat egy angyal villámmal sújtotta. A szentély alatti kripta keleti zárófalán egy gyengébb, provinciális kivitelű al secco festmény figyelmeztette a még élőket a várható végítéletre. A templom berendezését a rendház felszámolása során 1786. július 22-én készített összeírás őrizte meg. A dokumentum részletesen beszámol a különböző kegyszerekről, ereklyékről, egyházi felszerelésekről. Az oltárok a következőképpen helyezkedtek el. A főoltárkép Evangélista Szent János száműzetését ábrázolta Patmosz szigetén. A Lorettói kápolnában az Istenanya fekete szobrát őrizték. A hajó és a szentély találkozásánál kiképzett íves falazat adott helyet az északi oldalon az oszlopos oltárépítményben az Istenszülő képének, a déli oldalon Júdás Tádé apostol oltárképe volt. Az északi oldalon kápolnáiban nyugat felé sorrendben: Szent Kereszt-oltár, Szent Ferenc-oltárkép, Szent József halála és végül Szentháromság-oltárkép. A déli oldalon, a szentélytől számított első kápolnában emeltek oltárt a Fájdalmas Szűz Anya tiszteletére, a másodikban Szent Antal, a harmadikban Szent Erzsébet, végül a Tizennégy Segítőszent oltárképe állhatott. A torony alatti kápolnát Nepomuki Szent János tiszteletére szentelték, a névadó oltára mellett állt Szent Tekla oltára. A Szent Anna-kápolnát nemrégen felújítottként említették. A kórusban helyezkedett el a Szeráfi Szent Ferenc képével ékesített oltár. A sekrestyében Szent Család-oltárt alakítottak ki.
Nem könnyű meghatározni a harangok számát. A templomot birtokba vevő ferencesek szerint három harangot találtak a toronyban, más források szerint azonban Szulejmán a legnagyobb harangon kívül minden mást beolvasztatott. Az összeírás négy harangot vett számba, ezek közül három különböző méretű a toronyban volt, egy pedig a Lorettói kápolnához tartozott. A nagyharang kivételével azonban hármat az 1789-ben visszafoglalt Belgrádba szállítottak. A nagyharangot még 1690-ben öntötte újra Johann Nuspicher. A harang 1860-ban megrepedt, helyéről eltávolították.
Az előbbi összeírás kapcsán már röviden szó volt a rendház felszámolásáról. II. József az 1780-as évek elején több szerzetesrendet megszüntetett, mások működését pedig korlátozta. 1786-ban a mariánus ferencesek kerültek sorra, így az egyik legnagyobb kolostorukat, a budait is zár alá helyezték. A testvérek 1787. szeptember 5-én hagyták el a zárdát. Hasznosítására több változat is felmerült. II. József szándéka szerint a kúria kapott volna helyet, ez a terv azonban nem valósult meg. Később a provinciális tábla (a kúria felügyelete alatt álló telekkönyvi hivatal) irodáinak helyéül jelölték ki az épületet. Az első variáns szerint a templomot az oldalkápolnák felszámolása után háromszintesre alakították volna. Egy másik tervben a templom kikerült volna az egykori kolostori együttesből, megőrizve szakrális funkcióját. A bécsi udvari építési igazgatóság – a lakosság kérése ellenére – az első terv szempontjait támogatta. Az átalakítás terveit Joseph Tallher készítette el, majd miután ez sem valósult meg eredeti formájában, Heppe Szaniszló budai építési igazgató módosított terve volt a legszükségesebb munkálatokra szorítkozó átalakítás kivitelezésének alapja. A munkálatok 1789 októberében fejeződtek be, a következő évben azonban a provinciális táblát a király feloszlatta, a levéltárat megszüntették. Még ugyanebben az évben, 1790-ben Lipót budai koronázására szemelték ki a templomot, ám a templom felszentelésével időre nem készültek el, ezért végül erre Pozsonyban került sor. Két évvel később azonban mégis koronázási ünnepség színhelye lett a bezáratott épület, 1792. június 6-án I. Ferencet az ez alkalomra újra felszentelt és feldíszített templomban koronázták meg. A nyugati főkapu elé Joseph Tallher tervei alapján díszes előcsarnokot és hozzá vezető kocsifelhajtót emeltek. A templom későbbi használatáról kevés adattal rendelkezünk. 1795. május 17-én itt fosztották meg papi tisztségétől Martinovics Ignácot. A budai polgárok továbbra is a templom újbóli megnyitását próbálták elérni, de erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak: a templom a próbálkozások ellenére üresen és használaton kívül állt. 1796-ban egyházi vizitáció vizsgálta meg a templom állapotát és felszerelését. Ekkor csak egy főoltár volt a templomban, a többi felszerelés – a koronázási tribünök kivételével – hiányzott. A budai esperes kerület 1811. évi Visitatiójában bezárt, használaton kívüli, de felszentelt templomként emlékeztek meg az épületről.
Szerencsére pár évvel később újra élet költözött a kihalt falak közé. Mindez Estei Ferdinánd főhercegnek köszönhető, aki Magyarország katonai főparancsnokaként a hadseregnek adta át a templomot istentiszteletek céljára. 1817-től kisebb megszakítással egészen 1945-ig helyőrségi templomként működött, a hadsereg (előbb a Monarchia közös hadserege, majd 1920-tól a Magyar Királyi Honvédség) tábori lelkészi szolgálatának keretei között. A templomot a ránk maradt adatok szerint karbantartották. 1867-ben Ferenc József koronázása alkalmával itt avatták fel az aranysarkantyús vitézeket. 1873 és 1893 között, amikor a Nagyboldogaszszony-templomot restaurálták, a vári plébánia ideiglenesen a Helyőrségi-templomban működött. 1886-ban, Budavár 200 évvel azelőtti visszavételére emlékező táblát helyeztek el a templom északi oldalán. A koronázás 25. évfordulójára rendezett ünnepségek hálaadó istentiszteletét ugyancsak itt celebrálta 1892. június 8-án az esztergomi érsek, amelyen Liszt Ferenc koronázási miséje is felhangzott. 1893-ban Obauer építész terve alapján a torony új sisakot kapott, melyhez Wohlberg építőmester oroszos hagymavégződést illesztett 1904-ben.
Az első világháború után, 1920-ban létrejött az önálló római katolikus tábori püspökség. 1922-ben a templom titulusát megváltoztatták, Jézus kedvelt tanítványát, János apostolt, Kapisztrán Szent János váltotta fel. A középkori ferences rendújítót, inkvizítort és prédikátort, Nándorfehérvár egyik megmentőjét, Magyarország területi integritásának hős védelmezőjét a Magyar Királyi Honvédség védőszentjének választották. Ebben megkerülhetetlen szerepe volt az első tábori püspöknek, P. Zadravetz Istvánnak, aki a Nemzeti Hadsereg szervezésében vállalt szerepét a templomban is megörökíttette. A tábori püspökség létrejöttével részben megváltozott a templom funkciója, a hétköznapi használatról egyre inkább a reprezentációra került át a hangsúly. Az 1920-as évek végén megkezdődött a templom felújítása, amely a berendezés nagymértékű átrendezését is eredményezte. A szentélyt újra kifestették és restaurálták a mennyezeti freskót, templomfűtést szereltek be, új oltárokat, szobrokat, emlékműveket állítottak fel. 1943-ban került sor a templom első építészettörténeti feldolgozására. 

1945-ben, Budapest ostrománál az épület komoly sérüléseket szenvedett. A hajó és a szentély boltozatai beszakadtak, a kápolnák közül különösen az északi sor sérült meg. A torony negyedik emeletét belövés lyukasztotta át. Mivel az ostrom teljesen felkészületlenül érte a templomot, a berendezés nagy része a helyszínen pusztult el a tűzben és a leomló boltozatok alatt. Megsemmisültek a templomi padok, bútorok, az oltárépítmények, a déli első pillérre épült szószék és a gyóntatószékek. Kezdetben még szó volt a templom helyreállításáról, de a megváltozott politikai helyzet teljes mértékben felülírta az elképzeléseket. 1950-ben a torony restaurálásával párhuzamosan megkezdődött a hajó fokozatos lebontása. A Magdolna-torony azóta is magányosan áll várva a terület jobb sorsra fordulását.

A Szent Istvánról nevezett udvari, várplébániai templom

A várpalota kiépülésével szinte egy időben sor került a Nagyboldogasszony tiszteletére emelt várkápolna alapítására is. Az egyház nagyon fontos szerepet töltött be a királyi udvar, azon belül is főként a mindenkori uralkodó és szűkebb környezete liturgikus életében. A keleti szárnyban álló, a Duna felé néző egykori kétszintes kápolna felső szintjéből csak falainak a körvonalát lehetett valamennyire tisztázni, míg az alsó része viszonylag épen, a felmenő falakkal, boltozatindításokkal és a sokszögzáródású szentély ablaknyílásaival együtt került elő. Az alapítás pontos idejéről nem rendelkezünk adatokkal. A kápolna a XIV. században épülhetett, elképzelhető, hogy az I. (Nagy) Lajos által megkezdett munkálatokat Zsigmond király folytatta. Bonfini szerint Mátyás „a kápolnát víziorgonával, a kettős keresztelő kutat márvánnyal és ezüsttel díszítette”.
Az uralkodók nagy hangsúlyt fektettek, hogy a várkápolna megfelelő tiszteletben részesüljön. I. (Nagy) Lajos király ide hozatta Remete Szent Pál ereklyéjét. 1489-ben Mátyás király megszerezte a török szultántól Alamizsnás Szent János ereklyéit, amely növelte a kápolna presztízsét. Olyannyira, hogy az eredetileg Nagyboldogasszony-kápolnát Szent János titulussal is emlegették. Jól mutatja a kápolna és a királyi udvar kapcsolatát egy 1526. július 18-i adat, amely szerint a kápolna kapujában várakozó két koldusnak Habsburg Mária adott alamizsnát. A kápolna a királyi reprezentáció egyik helyszínül is szolgált, 1489-ben Mátyás Corvin János herceggel és a követekkel együtt vett részt énekes istentiszteleten. Sőt az uralkodó Alamizsnás Szent János mumifikálódott tetemét őrzött tumbájára tétette az Oltáriszentséget, az aranykeresztet, a misekönyvet és az evangéliumot, erre esküdtek meg a főurak, hogy utódjául természetes fiát, Corvin János herceget fogják megválasztani. Az analógiák alapján valószínű, hogy a várkápolnában igen gazdag zenei élet zajlott. Zsigmond király korából van az első adatunk a cantorra. A papság közösen végezte a zsolozsmát, a dallamok minden bizonnyal gregorián jellegűek voltak. Mátyás uralkodása ezen a területen is éreztette hatását. A külföldi követjelentések igen magas színvonalú zenei kultúráról számoltak be. Ez a tendencia a Jagellók korában is folytatódott. Mária királyné udvari káplánja, Thomas Stolzert a régió legtehetségesebb muzsikusaként tartották számon.
Sajátos helyzettel rendelkezett a Zsigmond király által alapított Szent Zsigmond káptalan. Az uralkodó 1410-ben Mária titulussal társaskáptalant akart létrehozni, egy 1429-es pápai bulla az intézményt újonnan építettnek mondta. Az új „kápolna” és a várkápolna a kápolnaispánsághoz tartozott, amelyet a király társaskáptalani formában szervezett át, és amelynek a kápolnaispán lett a prépostja. Ugyanakkor nem tudott megfelelő javadalmazásról gondoskodni, ami későbbiekben komoly problémákhoz vezetett.
A mohácsi csatavesztés után az özvegy Mária királyné a kápolna kincseit is kimenekítette. A ládákban őrzött értékekről több jegyzék is fennmaradt. Egy 1528-as lajstrom szerint a budai várkápolna kincseit a következők alkották: több, gyönggyel hímzett miseruha, pásztorbot, az eskükereszt kristállyal és egy szenteltvíztartó, két aranyszövet, Alamizsnás Szent János aranyozott ezüstszobrai, illetve aranyozott ezüst karereklyéje, két „magyar címeres” terítő. Az oszmán hódítás után a Szent Zsigmond-templomot dzsámivá alakították át.
Buda 1686-os ostroma gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé a palotát. A tervezett újjáépítés III. Károly korában indult meg és Mária Terézia uralkodása idején fejeződött be. A barokk Szent Zsigmond-templomot, amely így a középkorban használt titulust őrizte meg, 1767–1768-ban emelték. A terveket Nicolaus Pacassi és Franz Anton Hillebrandt készítették. A kápolna az északi szárnyon, középkori alapokon nyugodott, kétemeletes impozáns terét egymás fölött elhelyezett ablakok világították meg. A kápolnát a királynő névnapján, 1769. október 15-én szentelték fel. A főoltárt Szűz Mária, Szent Ferenc és Szent Teréz – az uralkodópár védőszentjei – tiszteletére szentelték. Helyet kaptak továbbá a pár akkor élő tíz gyermekének a védőszentjei is. A Szent István-oltárt Nepomuki Szent János, Szent Kristóf, továbbá a szent királyok, István, Imre és László oltalmára bízták. A lebontott középkori Szent Zsigmond-kápolnából a harangot, az orgonát és néhány padot átvitték az új kápolnába. Mária Terézia több döntésével fáradozott azon, hogy a várkápolna visszanyerje régi hírét. 1770-ben a csillagkeresztes rend három tagját és az angolkisasszonyokat költöztette a palotába. A csillagkeresztes rend látta el a teljes plébániai pasztorációt. A királyné méltó ereklyéről is gondoskodott: 1771-ben a Szent Jobbot a várkápolnába hozatta, és július 21-én fényes ünnepségek keretében helyezte el. Az ereklyét kezdetben a Szent István-oltárnál őrizték, amíg 1777–1778-ban el nem készült az ellipszis alaprajzú Szent Jobb-kápolna. A csillagkeresztesek távozása és az egyetem beköltözése ismét új helyzetet teremtett. Batthyány József hercegprímás 1785. január 12-én tett javaslatával külön templomigazgatóságot kívánt felállítani a Nagyboldogasszony-plébánia területén. II. József azonban ragaszkodott kegyúri jogához, ezért az önálló, a palota területére kiterjedő joghatósággal rendelkező plébánia létrehozása mellett foglalt állást. A szolgálatot a plébános mellett két káplán látta el, akik csillagkeresztes lovagok voltak.
A várkápolna 1900-ig Szent Zsigmondról volt elnevezve. 1900-tól Szent István magyar királyról nevezett plébániaként ismerték, de használták a Magyar Királyi és Udvari Vár-Plébániatemplom, Várkápolna, Udvari-templom, Vártemplom, Királyi Kápolna elnevezést is. Az 1933-as egyházlátogatási jegyzőkönyv kiemelte, hogy itt őrzik Szent István király Jobbját. A plébánia patrónusa a Szent Korona volt. Kegyszerei közül a legjelentősebbnek az ún. Fojnicai kazulát tartották. A plébánia kis területe megmutatkozott a hívek körülbelül 130-as lélekszámában. Az 1899. évi Rieger-orgona beszerzésekor a régi, még Mária Terézia idejéből származó orgonát Ferenc József császár és Erzsébet királyné a máriaremetei kegytemplomnak adományozta. A 700-as opuszszámú Rieger-orgona két manuállal és 20 regiszterrel készült. A historizáló orgonaházban a szerkezet mechanikus kúpládás volt.
A második világháború kíméletlenül csapott le a plébániára. A plébániatemplom a bombázások és egyéb háborús viszontagságok miatt annyira megrongálódott, hogy az istentiszteleti célokra teljesen alkalmatlanná vált. Kijavításával nem érdemes számolni – olvasható az összefoglaló jelentésben. Fokozta a bizonytalanságot, hogy a kormányzat sokáig nem hozott döntést a palota hasznosításával kapcsolatban. Witz Béla budapesti érseki helynök két évvel később írt levelében – igaz, finoman fogalmazva, de – végső soron nem támogatta az újjáépítést. Szerencsére a berendezésből bizonyos tárgyak megmaradtak. A főoltár a pilisvörösvári, a keresztelőkút és a Szent Jobb-kápolna oltára pedig a balatonalmádi templomba kerültek.

Archontológia
1890–1898 Vezinger Károly
1898–1915 Kanter Károly
1915–1916 Makkai Lajos

1916–1940 Mészáros János dr.
1940–1944 Hamvas Endre dr.

1944–1945 Witz Béla

Szende László