Köszöntő beszéd az Új közös Európánk című konferencián

Sapientia Szerzetesei Hittudományi Főiskolán, 2017. december 14-én

Tisztelt Konferencia!

        Amikor Európáról beszélünk, nem csupán földrajzi, hanem inkább kulturális valóságot értünk rajta. A korai középkorban Európának az ún. keresztény Nyugatot hívták. Manapság a földrész középső és nyugati felében egy politikai valóságot is értenek rajta, nevezetesen az Európai Uniót. Ez az Unió nem volt, és még ma sem azonos a teljes Európával. Amikor az alapító atyák, Schumann, Adenauer és De Gasperi ihletésére az Európai Közösség alapelveit megfogalmazták, arról beszéltek, hogy olyan népek együttműködéséről van szó, amelyeket „demokratikus nemzeteknek” neveztek. Természetesen a II. világháborút követő időben, amikor Európa középső és keleti részén kommunista diktatúrák rendezkedtek be, az Európai Közösség csupán nyugat-európai országokra terjedt ki. A kommunizmus hosszú évtizedei Közép-Kelet-Európa társadalmain tartós nyomot hagytak. A korábbi kapitalista fejlődés sem volt még olyan előrehaladott, mint Nyugaton, kivéve Németország keleti felét és Csehországot. Jelentős különbség alakult ki a Marshall-segély miatt is, amit a közép-kelet-európai országok a szovjet tilalom miatt nem fogadhattak el, Európa nyugati felében viszont a háború utáni gazdasági fejlődés alapját jelentette.

        Amikor 1989 után a közép-kelet-európai országok közeledni kezdtek a nyugati integráció felé, újabb és újabb követelményekkel találták magukat szemben, amelyek sokszor nem csupán az alapvető demokratikus működés kritériumai voltak, hanem olyan társadalmi modelleket és elgondolásokat tartalmaztak, amelyeknek hiányzott az alapjuk az adott térség országainak társadalmában. Sokan úgy érezték ebben a régióban, hogy elmaradottként, esetleg kulturálatlanként, sőt bűnösként kezelik őket egy olyan helyzet miatt, amely nem ezeknek a népeknek a hibájából, hanem a Jaltai-egyezmény értelmében a nagyhatalmak politikai döntése miatt alakult ki.

        A gazdasági integrációban is jelentkeztek az egyébként is gyengébb közép-kelet-európai országok kiszolgáltatottságának tünetei. Egyszerre kellett átállni kommunista rendszerű gazdaságról piacgazdaságra és a korábbi piacok helyett megfelelni a nyugati piacok igényeinek. A privatizáció gyakran jelképes összegekért juttatta ezeknek az országoknak a termelő kapacitását nemzetközi társaságok kezére, így ezeknek az országoknak az érdekérvényesítő képessége is rohamosan csökkent. A 2000-es évek elején csatlakoztak az Európai Unióhoz, ami a jövedelmi egyenlőtlenségeket nem szűntette meg, sőt 13 év távlatában még nem is nagyon csökkentette. A különbség azonban az átlagbérben ma is majdnem olyan, mint harminc évvel ezelőtt volt. Vagyis a közép-kelet-európai dolgozó ugyanazért a munkáért mondjuk a németországi bér 25%-át kapja. Ez a helyzet a képzett és fiatal dolgozó réteg, valamint a tudományos kutatók tömeges kivándorlását okozta, ez pedig ezeknek az országoknak a lélekszámát abszolút értelemben is jelentősen csökkentette.

        Az állandó alkalmazkodási kényszer, a közép-kelet-európai országokkal, sőt népekkel szemben használt hangnem pedig állandósította azt az érzést, hogy tulajdonképpen az integráció nem történt meg, sőt folytonos diktátumokhoz kell igazodni. Ezek közül számos követelmény vagy követelés nem is gazdasági, hanem inkább ideológiai jellegűnek látszott. Az ezek nyomán kialakult érzelmi helyzet, meg az Európai Unión belüli események sokakat arra indítanak, hogy áttekinthető, transzparens módon fogalmazzák meg, mi is az elképzelésük az európai népek együttműködéséről vagy integrációjáról, mi is a pontos célkitűzés, és mik a lehetőségek.

        Ebben az összefüggésben jelentős volt Ferenc pápa strasbourgi látogatása. A pápa mind az Európai Parlamentben, mind az Európa Tanácsban emlékezetes beszédet mondott a kereszténységről és az alapvető objektív értékekről.

        Ugyancsak emlékezetes Ferenc pápa beszéde, amelyet idén október 28-án mondott. A beszéd azon a konferencián hangzott el, melyet az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) a Vatikáni Államtitkársággal együttműködésben, Rómában rendezett Európa jövőjéről. A konferencia címe ez volt: „Európa elgondolása, újragondolása”.

        A konferencia előtt tíz nappal Budapesten találkoztak Közép-Kelet-Európa püspökeinek képviselői. Október 19-én, velük együtt, a következő nyilatkozatot adtuk ki:                         

„A cseh, a horvát, a lengyel, a szlovák és a magyar püspöki konferencia Budapesten egybegyűlt képviselői, miután látogatást tettünk Visegrád történelmi városában, ahol népeink vezetői a középkor óta több alkalommal is találkoztak, és miután imádkoztunk az Esztergomi Bazilikában Szent Adalbertnek, Prága vértanú püspökének, közös védőszentünknek oltára előtt, megbeszéléseket folytattunk azokról a kihívásokról, amelyekkel helyi egyházainknak ma szembe kell nézniük.

Szeretettel tesszük magunkévá Ferenc pápa vágyát, hogy dolgozzunk „megújult és bátor lendületért e szeretett földrész”, Európa számára. Örömmel csatlakozunk az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsához (CCEE) és megállapítjuk, hogy „az Egyház szereti Európát és hisz a jövőjében: Európa nem csak föld, hanem szellemi feladat.” (a CCEE minszki plenáris ülésének záróüzenete, 2017. szeptember 28. – október 1.)

Az európai identitás a földrajzi tényezőkön túl, főleg kulturális azonosság. Ennek a kultúrának az egyik legnagyobb inspiráló ereje volt és maradt – az elvilágiasodás ellenére is – a keresztény vallás. Az európai identitás jellemző vonása számos olyan nép és nemzet jelenléte, amelyeknek van saját nyelvük, saját kultúrájuk, saját történelmi tapasztalatuk, saját zsenialitásuk az egyéni és közösségi élet kihívásaival való szembenézéshez.

Ebben a sokszínűségben a teremtés gazdagságát ismerjük fel, Isten ajándékát, amelyet meg kell őriznünk, védenünk kell, ki kell bontakoztatnunk és egyre inkább gyümölcsözővé kell tennünk az egész emberiség javára. A nemzeti hovatartozás nem lehet ok ellenséges magatartásra, mások lebecsülésére, hanem inkább segítséget jelent a többi nép és a többi kultúra megértéséhez és tiszteletben tartásához.

Európa a népek valódi családja kell hogy legyen, melynek tagjai megbecsülik egymást, ismerik egymást és igyekeznek fáradozni a közös értékekért. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy Európa népei jobban megismerjék egymást, hogy megérthessék, tisztelhessék, kölcsönösen szerethessék egymást és átérezzék, hogy egy család tagjai. Az információs technológia nagyon sok lehetőséget nyithat meg egymás kölcsönös megismerésére.

Imádkozunk és dolgozunk:

– egy olyan Európáért, amely tiszteli az emberi életet a fogantatástól a természetes halálig és befogadó a családok iránt;

– egy olyan Európáért, amely tiszteletben tartja az egyéni és közösségi vallásszabadságot, amely megilleti a személyt saját méltósága alapján;

– egy olyan Európáért, amely elismeri a népeknek azt a lehetőségét is, hogy méltó módon tiszteljék azokat a vallásokat, amelyek leginkább hozzájárultak kultúrájuk és identitásuk alakulásához.

Nyitott tekintettel magát Krisztust fedezzük fel és látjuk minden emberben, különösen a szegényekben, a szenvedőkben, a hajléktalanokban és azokban, akiket háború sújt és el kell hagyniuk hazájukat. Ezért szorgalmazzuk, hogy püspöki konferenciáink konkrét módon segítsék a Közel-Keleten élő menekülteket, akik várják, hogy visszatérhessenek falvaikba és városaikba. Különösen is szolidárisak vagyunk azok iránt, akik keresztény vallásuk miatt szenvednek erőszakot és üldöztetést. Az ő tanúságtételük és hűségük lelki megerősítést jelent országaink keresztényei számára is.

A náci és a kommunista időszak vértanúi, akiket országainkban öltek meg, a megbocsátást, az irgalmasságot és a lelki kiengesztelődést tanítják számunkra. Az ő közbenjárásukat kérjük a békéért, a kiengesztelődésért és az emberiség családjának valódi fejlődéséért”.

Köszönöm a figyelmet!