Bérmálás Rákosligeten

Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek október 23-án szentmisét mutatott be Budapesten, a rákosligeti Magyarok Nagyasszonya-templomban.

A liturgia keretében a főpásztor tizennyolc fiatalt részesített a bérmálás szentségében, akiket Molnár Miklós plébános készített fel.
Az alábbiakban közöljük a bíboros szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Nemzeti ünnep estéjén, szomorú és reményt keltő emlékek között bérmálási szentmisére gyűltünk egybe. Elolvastam a bérmálásra készülők leveleit. Örültem őszinte tanúságtételüknek, annak, hogy a maga életében mindegyikük valamilyen módon átélte már a Jézussal való találkozást. Eljött hát az ideje, hogy a Szentlélek ajándékának pecsétjével is megerősítsük őket, hogy hitüket bátran megvallják és aszerint is éljenek. A hit bátor megvallása és a példamutató élet a keresztény missziónak is a legfőbb eszköze. A megbérmált ember kiveszi részét az Egyház küldetésében, hogy Jézus Krisztus örömhírét elvigye az egész világnak. Hogy ezt megtehessük, szükségünk van a Szentlélek kegyelmére, a személyes találkozásra és imára, de szükségünk van arra is, hogy újra és újra megerősítsük kapcsolatunkat a történelmi Krisztussal, megismerjük tanítását a Szentírásból és Egyház hagyományából.

2. A mai evangélium története nagyon feszült környezetben játszódik. Jézus tart Jeruzsálem felé, tudja, hogy ott szenvedés és halál vár rá, tudja, hogy ez nem ellenkezik a küldetésével, hanem így fog az beteljesedni. De ezt a tanítványok közül, akkor még, alig érti valaki, s az Őt követő lelkes népsokaság dicsőséges bevonulásról ábrándozik, ahol majd Dávid Fiának, a győztes Messiásnak ünnepélyes fogadtatást készít a szent város, Jeruzsálem, az egész nép vallási életének központja, s a dicsőséges Messiás uralkodásának majdani székhelye.
Dávid Fiát kiált a vak koldus, hogy Jézus segítségét kérje. Megadja Neki a legfőbb, a leggyőztesebb, a leginkább e világra való messiási címet, mert hiszi, hogy ő az, akinek el kell jönnie. És ekkor a környezet – most már értjük az aggodalmukat - csitítani kezdi, hogy hallgass! Ne mondd ezt ki hangosan, ki tudja, ki van itt a tömegben, ki tudja, kinek fogják ezt jelenteni, ki tudja, hol fognak ellene eljárást indítani ezért? Az eljárás megindult, s maga Jézus sem úgy gondolja, Dávid utód uralkodását, hogy földi ország lesz az. De nem, Ő nem csitítja a vakot, Ő nem mondja neki azt, hogy ne mondd ezt, vagy ne mondd így, hanem meggyógyítja hite jutalmául. Elismeri a hitét és ennek a hitnek az erejében gyógyítja meg.

3. Ebből a történetből is látszik, hogy a misszió igazi értelme a tanúságtételnek a kényszere. Hiszen ez a vak ember is, aki kiáltozik Jézus mellett, és a “Dávid Fiát" kiáltja, nem csupán azért beszél, mert ezzel másoknak akar segíteni, hanem egyszerűen felismeri, hogy ott van az az isteni erő és hatalom, amelyik őt képes meggyógyítani.
A misszió is valami ilyesmi. A hívő emberből szinte automatikusan tör fel a tanúságtételnek és a hit továbbadásának az igénye. Mert örül annak, hogy megtalálta az igaz Istent: örül annak, hogy ez az Isten, Aki az egész világot teremtette – ma mennyi mindent tudunk vagy nem tudunk erről a kozmoszról! –, aki ezt az egész hatalmas világot teremtette, az bennünket személy szerint ismer és szeret, annak nem mindegy a közösségünk sorsa, annak nem mindegy a saját személyes életünk alakulása sem. Hát ezt az örömet, a Jézusban hozzánk eljött Isten örömét, ezt adjuk tovább akkor, mikor tanúságot teszünk a hitünk mellett. És ez az Egyháznak kezdettől a küldetése. Maga Jézus is azért jött, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek. Hogy ezt, a minket szerető és végtelenül hatalmas Istennek a jelenlétét hirdesse nekünk. Ez az isteni jelenlét Krisztus személyében a legintenzívebb és legérthetőbb számunkra, földi halandók számára.

4. De a feltámadt Krisztus megjelenéseinek végeztével is megmaradt fizikai jelenléte köztünk az Oltáriszentségben. Minden szentmisében megújul, újra meg újra jelenvalóvá lesz megváltó áldozata. A szentáldozáskor valóságos testét vesszük magunkhoz. De a tabernákulumban őrzött Oltáriszentségben is személyes jelenlétét imádjuk. Ha hitünk tartalma és motorja az az öröm, amely Krisztus szabadító személyes jelenlétéből fakad, akkor életünk és missziós küldetésünk igazi csúcspontja és erőforrása is maga az Eucharisztia. Mert a misszió nem csupán egy tanítás elfogadására szeretné rávezetni az embereket, hanem magához Krisztushoz kell elvezetnie őket. A legteljesebb közösség, az Egyházba való beavatás teljessége az Eucharisztiában való részesedés, amely minden missziónak a legfőbb célja kell, hogy legyen. Természetesen a misszió önmagunkkal kezdődik. A saját szentségi életünk megerősödése tehet bennünket igazán missziós lelkű keresztényekké. Ebbe a misszióba kapcsolódik bele minden keresztény ember, ebben veszi ki a részét az Egyház, amikor Jézus örömhírét továbbadja. És mindig vannak a történelemben közösségek, amelyeknek az egész életét valamiféle nyomorúság jellemzi, akik kiáltanának az Istenhez segítségért, de nem tudják hogyan és hova. És vannak az életben emberek, mert mindnyájan ilyenek vagyunk, akik az életükben kiáltanának segítségért és szeretnék tudni, ki az, aki biztosan meghallgatja őket, és segíteni tud rajtuk.

5. A keresztény missziónak az az értelme, hogy erre a nagy nyomorúságra örömteli választ ad, s meghív mindenkit Krisztus közösségébe és az üdvösség Országába. Ebbe a küldetésbe kell bekapcsolódnunk mindnyájunknak, megbérmált keresztény embereknek. Ehhez kérjük az új bérmálkozók és mindannyiunk számára a Szentlélek segítségét. Ámen.