Szentbeszéd Máriaremetén a Mindszenty-zarándoklaton

2017. szeptember 16-án

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

(Jn 3,13-17)

Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak!
Kedves Paptestvérek, Szerzetesek!
Kedves Zarándok Testvéreim!

  Hetven esztendővel ezelőtt, 1947. szeptember 14-én éppen a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén vezetett Mindszenty bíboros úr felejthetetlen zarándoklatot ide, Máriaremetére. Magának az ünnepnek a története fordulatokban gazdag és a kereszt tiszteletével, a kereszt ereklyéinek elterjedésével meg a jeruzsálemi zarándoklatokkal szorosan összefügg. Eleinte a Szent Kereszttel kapcsolatos ünnepek közül szeptember 14-e a Szent Kereszt feltalálásának ünnepe volt[1], később a Szent Kereszt felmagasztalása került ennek az ünnepnek a középpontjába (Exaltatio crucis). Jelenleg a Martyrologium Romanum ezt a napot Festum Exaltationis Sanctae Crucis–nak nevezi, vagyis a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepének, amely arra emlékeztet, hogy a Krisztus sírja fölé emelt jeruzsálemi Feltámadás Bazilika (hétköznapi nevén: a Szent Sír Bazilika) felszentelése után felemelték és tiszteletben részesítették a keresztet mint a húsvéti győzelem jelvényét és mint azt a jelet, amely majd feltűnik az égen és meghirdeti az egész világnak Krisztus második eljövetelét[2].

  A kereszt tehát magának az Istennek a győzelmét hirdeti. Krisztus keresztáldozatával önként vállalta a végső engedelmességet és szeretetet az Atya iránt. Ezzel legyőzte a halált, a bűnt és a Sátánt, akit ő maga is a világ fejedelmeként említett. Saját szenvedésére készülve mondta: „Ítélet van most a világon, most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31). Ezért ha Krisztus keresztáldozatára gondolunk, ha abban bízunk és úgy tekintünk a keresztre, akkor az valóban védelmező jel a számunkra. Védelmez a kísértéstől és a gonosztól, védelmez a saját rosszra hajló akaratunktól és könnyen értelmetlenségbe zuhanó emberi gyengeségünktől. Védelmez az általunk sokszor nem is ismert vagy értett ártalmaktól és erőktől is, mert Krisztus megváltó szeretete valóban meg akarja menteni az emberiséget és a világot. Legyen hát ott továbbra is a feszület otthonainkban, legyen ott papi szobánk falán, vegyük körül tisztelettel, szeretetettel, díszítsük akár virággal vagy a szentelt barkával, amit Virágvasárnap viszünk haza. Becsüljük meg az útszéli és a határkereszteket is, mert hogyne volna szükségünk védelemre és szeretetre életünk minden területén, munkában, utazásban, emberi kapcsolatokban, történelmi viharokban. És tekintsünk fel a templomaink tornyán ékeskedő vagy városaink fölé magasodó keresztekre is, mert minden családnak, minden helyi közösségnek, minden népnek is szüksége van a gondviselő Isten különleges, megmentő szeretetére.

  A kereszt jele biztatás is. Saját küzdelmeinkben minden bűnnel szemben Krisztus keresztje segít minket győzelemre. Helyesen teszik azok, akik akár nyakukban is hordják a keresztet. Szép hívő szokás, hogy a haldokló ember feszületet vesz a kezébe vagy a feszületre tekint, amikor haláltusáját vívja. Mert a kereszt annak a győzelemnek a színhelye, amit Krisztus a halál fölött aratott. Ezért mondja Szent Péter pünkösdi beszédében: „Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta (Krisztust)” (ApCsel 2,24). Tehát királyi harci jelvény, királyi zászló jár előttünk, amikor a keresztre nézünk. Ez a királyság pedig magának Istennek az ellenállhatatlan, bölcs és szeretettel teljes uralma. Ez az az Isten Országa, amelyet Jézus hirdetett. Ez az az isteni uralom, ami az üdvösségben a mi életünket is át akarja járni. Ilyen erőtérben zajlik tehát mindennapi és küzdelmes életünk. Ilyen reménynek a hordozói vagyunk mi, keresztények.

  Krisztus keresztje az isteni dicsőség fényét jelzi, amelyet szenvedésére készülve a Színeváltozás-hegyén Jézus már felvillantott kiválasztott tanítványai előtt, hogy korbács föltépte, véres holttestében, mely megszégyenítő közszemlére volt kiállítva a kereszten, észrevegyék a belső világosságot. Azt a világosságot, amely majd felcsillan az üres sírban megjelenő angyalok ragyogó ruháján (vö. Mt 28,3; Lk 24,4; Jn 20,12). Maga Jézus pedig a csüggedten távozó tanítványokhoz szegődve majd azt mondja az emmauszi úton: „Vajon nem ezeket kellett-e elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26).

  Krisztus keresztjéről mondja a hívő imádság: „Ó kereszt, egyetlen remény”[3]. Krisztus áldozatának ugyanis megváltó ereje van. Nagypénteken a halál és a reménytelenség drámája sújtotta le a tanítványokat, és a keresztre pillantva úgy érezték, hogy minden elveszett, amiben hittek és reméltek, és meghalt, akit a legjobban szerettek. Valamiképpen ma is a reményvesztés éjszakája nehezedik az egyes ember, vagy akár egy-egy nép, sőt egy egész földrész lelkére. Fájdalommal és tehetetlenséggel szemlélik sokan keresztek eltűnését, vagy akár lerombolását és meggyalázását is. Mintha újra szenvedne tanítványaiban, az üldözött keresztényekben, a szétzúzott jelképekben maga a Mester, aki megígérte, hogy a tanítványokra sem vár különb sors az övénél. De éppen a Krisztussal való sorsközösség hordozza a reményt. A mindenható és irgalmas Isten a reménytelennek látszó helyzetekből, a teljes pusztulásba roskadó értékekből fakaszt új életet akár már itt a földön is. Hiszen néhány évtizede magunk láttuk a kereszténység újjászületésének csodáját Kelet-Európa tájain. De még teljesebb, még fénylőbb új életet fakaszt az örökkévalóságban, ahová a feltámadt Krisztus már emberségünket is felemelte.

  Ajándékozzon Krisztus keresztje kimeríthetetlen bizakodást és erőt mindannyiunknak a mai korban is, hogy kellően érettekké váljunk szenvedésének és győzelmének képviseletére és hirdetésére. Adja meg, hogy megálljuk a helyünket az átalakuló világban és egyszerre tudjuk képviselni Isten két fenséges tulajdonságát: az igazságot és a szeretetet.[4]

  Krisztus keresztje alatt mindvégig kitartó édesanyánk, Fájdalmas Szűzanya, könyörögj érettünk! Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!

Ámen.

[1] S. HEID., Kreuz V. Liturgisch, in W. Kasper (Hrsg.), Lexikon für Theologie und Kirche, 3Freiburg-Basel-Wien 1993-2001/2006, III, 446.
[2] Martyrologium Romanum, 2Citta del Vaticano 2004, 514.
[3] Vexilla Regis himnusz: SÍK Sándor, Himnuszok könyve, Budapest 1943, 126.; A Katolikus Egyház Katekizmusa 617.
[4] MINDSZENTY József, Szentbeszéd Máriaremetén a férfizarándoklat alkalmával, 1947. szeptember 14-én.