Szentbeszéd Húsvét vigíliáján

Budapest, Szent István-bazilika, 2015. április 4-én

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

  Feltámadt Krisztus! Amikor egyes korinthusiak azt állították, hogy nincs feltámadás, Szent Pál apostol így válaszolt nekik: „Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,13-14). Sok mindenről lehet húsvétkor beszélni, sokféle kérdésre keresheti a választ a teológia vagy a keresztény tanítás. De olyan időket élünk, amikor elsősorban a lényegre kell figyelnünk. Egy-egy részlet finomítása nyugalmas, igényes, nagy egyetértésben élő korok kedvenc feladata. Nekünk, mai magyar és európai keresztényeknek nem adatik meg ez a fajta nyugalom. Hajlamosak vagyunk ugyan lelki tapasztalatok és érzelmek részleteibe belefeledkezni, de – legyen hála érte Istennek a nehéz évtizedekért és a kijózanító tapasztalatokért – világosan látjuk és erősen érezzük, hogy itt most már hit vagy nem hit, kereszténység vagy nem kereszténység az igazi alternatíva. Szóval visszahozott minket a történelem hitünk kezdőpontjához, ami nem egy filozófiai eszme, nem egy szemlélődő ember természetes tapasztalása vagy spekulációja, hanem magának Jézus Krisztusnak a személye.

  A Názáreti Jézusé, akit keresztre feszítettek. Aki nem mitológiai alak, hanem történelmi személy. Akinek volt népe, szülőföldje, kultúrája, anyanyelve, vallási környezete. Akinek élete a történelem meghatározott időszakában zajlott itt, a földön, császárok és helytartók, főpapok és ismert személyiségek nevével fémjelzett időben. Nem érthetjük meg személyét és tanítását, ha nem ismerjük, vagy nem tartjuk fontosnak ezt a környezetet.

  Benne ismerték fel tanítványai a megígért Messiást, pedig személye oktalanság volt a pogányoknak, akik nem vártak Megváltót, és botrány azoknak, akik Dávid fiára, a győztes szabadítóra vártak. Mert hogyan lehetne szabadító, aki nem szállt le a keresztről, hogyan válthatná meg a népet, akit az idegen hatalom gyalázatosan kivégeztetett?

  Csakis úgy, hogy feltámadt! Maga Isten volt az, aki felülmúlt minden emberi elképzelést, ő volt az, aki megmutatta, hogy úr még a halál fölött is, ő volt az, és ő az most is az idők végezetéig, aki minden embert a feltámadásra és az örök boldogságra hív. Jézus feltámadása tehát a történelem középpontja. Bevilágítja életünket, végérvényes választ ad arra, hogy kik is vagyunk mi emberek. Szebb és nagyszerűbb választ, mint amit mi ki tudnánk találni. Nagyobb hivatást és méltóságot, mint amire a saját fantáziánk alapján becsülnénk magunkat. Nem csupán az anyagvilágnak egy érdekes képességekkel rendelkező terméke vagyunk, hanem örök értékű, halhatatlan személyek, akiket a teremtő Isten szeretetére és barátságára méltatott. Neki nem túl nagy feladat minden idők minden emberével sokmilliárd résztvevős szimultánt játszani. A végtelenhez képest a sok is kevés. Őt nem korlátozza a tér és az idő.

  Az ő szemében drága minden ártatlanul meggyilkolt ember, minden éhező gyerek, minden beteg és szenvedő. Azok is, akiket az úgynevezett fejlett világ szinte már csak tehernek érez. Az ő szemében kedves a megbotló bűnös ember is. Nem azért, mintha nem volna különbség jó és rossz között, hanem mert ő mindenkit a tévelygés kínja után a hozzá való hazatalálásra, a megtérésre hív.

  És adódhat bármi vészjósló, vagy elkeserítő esemény körülöttünk, az egyes emberek, a népek vagy az egész emberiség történetében, van egy biztos pontunk a kozmoszban és egyben túl a világmindenségen. Krisztus feltámadása. Ez az a szilárd pont, amire támaszkodva – Archimédesz szavával élve – ki lehet fordítani sarkából a világot. Ebben a hitben, ebben a bizonyosságban kezdik meg keresztény életüket azok a testvéreink, akik a mai estén itt részesülnek a keresztség és a bérmálás szentségében és először járulnak szentáldozáshoz.

  Ebben a fényben kell újjárendeznünk a magunk életét. Ebben a hitben, ebben a szeretetben kell szóban és tettben megvallanunk, hogy keresztények vagyunk, mert feltámadt Krisztus.

Ámen.