Napi homília – 2020. március 31.

Nagyböjt 5. hetének keddi napján az ószövetségi olvasmány a Számok könyvéből való (Szám 21,4-9): a rézkígyó történetét beszéli el. Isten ellen zúgolódott a nép a pusztában és ezért büntetésképpen mérges kígyók, tűzkígyók jelentek meg, amelyek sokakat megmartak, sokan el is pusztultak, meghaltak a kígyómarás miatt. Igen, ez egy természeti csapásként jelentkezett, de a természeti csapás mélyén ott érezték maguk a vándorló zsidók is Isten büntetését. Biztos, hogy nemcsak azok, vagy nem főleg azok haltak meg a kígyómarástól, akik a leginkább zúgolódtak Isten ellen, hanem a nép mint közösség szembenézett ezzel a csapással, és egyszerre az összetartozás érzése mutatkozott meg benne. Ezért Mózeshez fordulnak, és azt kérik, hogy ő járjon közbe értük Istennél.

Érdekes dolog, hogy nagy természeti csapások idején az ember az Isten előtti közbenjárásra is szomjazik. Nemcsak saját maga imádkozik, hanem azt is kéri, hogy valaki mintegy testesítse meg az egész közösséget, mindannyiunk nevében is kérje Isten irgalmát, kérje a szabadulást attól a nehézségtől, attól a csapástól, amit éppen elszenvedünk. Ilyen értelemben nagyon felejthetetlen élmény az az imádság, amit most pénteken a Szentatya végzett Rómában az üres Szent Péter tér előtt mindannyiunkért, s aztán adta az áldást az Oltáriszentséggel a Városnak és a Világnak.

Ez a rézkígyó történet végül is azzal zárul, hogy az Úr Mózesen keresztül fölállíttat egy rézkígyót, és aki arra föltekint, az megszabadul, megszabadul a kígyómarás következményétől, megmenekül. Nem azért, mintha ez a rézkígyó valamiféle istenség lenne, akinek tisztelet jár ki, nem is azért, mint hogyha varázsszer volna, és maga a kígyó tudna segíteni. Nem. Már a Talmudban azt olvassuk, hogy nem a kígyó mentette meg az izraelitákat, akik rátekintettek, hanem maga az Örökkévaló, akinek engedelmeskedtek akkor, amikor feltekintettek a kígyóra. Egyébként titokzatos történet ez, mert a rézkígyót egészen Hiszkija király koráig őrizték Jeruzsálemben. Tehát úgy tűnik, hogy a nép emlékezete nagyon is ragaszkodott ehhez az eseményhez.

Az Újszövetségben Jézus a János evangélium egy szakaszában (Jn 8,21-30) arról beszélt, hogy Ő maga szerez szabadulást, irgalmat, a bűnöktől való megszabadulást. Kinek? Annak, aki feltekint rá; mert Őt föl fogják emelni, tudniillik a kereszten. „Ha majd felemelitek az Emberfiát, megtudjátok, hogy én vagyok” (Jn 8,28 – mondja–, tehát a bizalom, a bűnbocsánat és az isteni irgalom teljessége. Annak számára hangzik az ígéret, aki ilyen bizalommal tekint fel a megfeszített Krisztusra. A jobb lator története jut erről eszünkbe, aki ilyen bizalommal kérte a kereszten haldokló Krisztust, hogy Vele lehessen Országában.

Eszünkbe jut az őskeresztényeket gúnyoló pogány falrajz is, amely Rómában maradt fönn a számunkra, ahol egy keresztre feszített szamárfejű ember előtt hajbókol valaki, s az aláírás az, hogy „imádja istenét” ez a keresztény, akit gúnyolni akarnak. Ebből pedig az következik, hogy a feszület –így a korpusszal, Krisztus testével rárajzolva, vagy rámintázva – már tisztelet tárgyát képezte a legrégibb keresztény századokban. Nem pusztán a kereszt, mint jelkép, hanem a korpusszal, a Krisztus-testtel együtt a feszület, mert Jézusnak ez a kijelentése megindította a keresztény embereknek a bizalmát és azt, hogy föltekintsenek arra, akit keresztülszúrtak (vö. Jn 19,37). A megfeszített Krisztus számunkra a bizalom forrása, Ő az, akire ha bizalommal feltekintünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Isten végső soron, ha földi viszontagságok árán is, de megment minket az örök boldogságra.

Meghallgatható erről a linkről!

https://www.katolikusradio.hu/archivum.php?firstaudioid=10&mev=2020&mho=03&mnap=31&mora=10&mperc=53