Napi homília – 2020. május 14.

Húsvét V. hetében csütörtökön az Egyház a szentmisében János evangéliumának 15. fejezetét olvassa, benne ez a mondat áll a középpontban: „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Tehát Jézus a szeretetében való élethez azt kívánja, hogy tartsuk meg a parancsait. Az ószövetségi embernek is a parancsok megtartása jelentette az élet útját, s amikor a gazdag ifjú Jézustól megkérdezi, „mit tegyek, hogy bejussak az örök életre”, azt mondja, hogy „tartsd meg a parancsokat”, csak utána említi, hogy „ha tökéletes akarsz lenni, akkor add el mindenedet, amid van, oszd el az árát a szegények között, és jöjj, kövess engem.” (vö. Mt 19,16-22) Itt most már a Krisztus iránti szeretet parancsait kell megtartani, ez pedig elsősorban a főparancs: az Isten- és emberszeretet parancsa.

De mit jelentett ez a gyakorlatban, mit jelentett a tanítványok első nemzedékei számára? Erre ad választ a mai szentlecke, hiszen az Apostolok Cselekedetei 15. fejezetében elbeszéli azt a találkozót, amit apostoli zsinatnak, jeruzsálemi apostoli zsinatnak nevezünk. Amikor Szent Pál és kísérői azért utaznak Jeruzsálembe, hogy megvitassák, mit kell megtartani a mózesi törvényből azoknak az új tanítványoknak, akik a pogányok közül lettek Krisztus követőivé, és akkor elhangzik az úgynevezett Jakab-féle döntés, hogy tartózkodjanak a vértől, a bálványoknak áldozott hústól, a fojtott állattól, és a törvénytelen kapcsolattól vagy törvénytelen házasságtól, amit porneiának nevez a Szentírás (vö. ApCsel 15,19-20. Ennek az egész vitának azonban ekkor még nincs vége, hanem ugyanez a téma visszaköszön egy kicsit később az Apostolok Cselekedeteiben is, majd a 21. fejezetben, ahol Szent Pál ismét Jeruzsálembe érkezik, de már nagy körülötte a feszültség, fél attól, hogy mutatkozzék bárhol. Jakabnak meg a presbitereknek a tanácsát kéri, hogy mit tegyen azért, hogy elfogadhatóan tudjon beilleszkedni a közösségbe. S ekkor nagy örömmel hallgatják ugyan a jeruzsálemi egyház vezetői a híradást a pogányok tömeges megtérésről, de hozzáfűzik: „Látod testvér, hány ezren vannak a zsidók közt, akik megtértek, de azért mind féltékenyen megtartják a törvényt. Felőled viszont azt hallották, hogy a Mózestól való elpártolásra tanítod a pogányok közt élő zsidókat, s azt mondtad volna nekik, hogy ne végezzék el fiaikon a körülmetélést és ne éljenek a szokások szerint.” (ApCsel 21,20-21).

Tehát nem azt róják fel elsősorban Szent Pálnak az ellenségei, hogy a pogányoktól nem kívánja meg a zsidó szertartások követését, ha keresztények lesznek, hanem azt hogy a diaszpórában élő zsidóságnak is azt hirdeti, hogy a Krisztus követőinek közösségében már a mózesi törvény előírásai, és azok a szokások, amelyek addig összetartották a népet, hogy azok ne köteleznének. Erre a jeruzsálemi közösség azt tanácsolja Pálnak, hogy mutassa ki azt, hogy ez a vád nem igaz, vagyis ő maga is vegyen részt nyilvánosan a kultuszban, ő maga is finanszírozzon egy áldozatot a jeruzsálemi templomban, ami akkor még megvan és működik. Szent Pál ezt vállalja is. Tehát itt egy eset, amikor a jeruzsálemi templomban a régi törvény szerinti áldozatban ő is részt vesz. Ugyanakkor tudjuk azt, hogy ez már nem elégíti ki az ellenségeit, tudjuk azt, hogy csődületet keltenek a városban. Ekkor következik az az esemény, hogy Szent Pált elfogják, és hosszú fogsága kezdődik, amelynek a végén Rómában kerül aztán bíróság elé.

Annyi évszázad távlatából is kínoz bennünket a kérdés, hogy Jakabnak és körének, meg annak a sok ezer embernek, akikről azt mondja, hogy féltékenyen megtartják a törvényt, de megtértek Krisztus hitére, hogy az ő útjuk az mennyire volt járható? Tudjuk a történelemben nem lett tartós, nem lett tömeges, de Szent Pál se mondja róla azt, hogy ez nem helyes. Inkább az volt a kérdés, az volt a legnehezebb probléma, hogy ha megtartják is a régi előírásokat, akkor ennek mi a vallási súlya, mi az értéke? Mert ha egyszer a Krisztusba vetett hit által üdvözül az ember, és persze a hitnek megfelelő cselekedetek szükségesek ezután, de nem a törvény tettei alapján, akkor talán azoknak is, akik eddig megtartották a törvényt, felszabadulást jelent ez az előírások alól. Ez volt az a pont, ahol viszont nem volt szükségszerű az, hogy abbahagyják a régi gyakorlatok folytatását.

Kétségtelen az, hogy lehetnek az Egyházban is különböző rítusok, különböző imádságformákban, különböző szokásokban, böjti rendben lehet megélni a keresztény hitet is, ahogy a történelem mutatja. Azonban a régi törvénynek és a régi törvény követésének a vallási értéke volt az a nagy probléma, amire tulajdonképpen általános és teljes választ nem adtak, Jézus örökérvényű, mindenkire kiterjedő szabadító áldozatát azonban a keresztények elfogadták. A történelemnek a tragédiája volt az, hogy Kr. u. 70-ben elpusztult a jeruzsálemi templom, elpusztult az egész város és messzire ágaztak az utak egymástól. Fontos azonban az, hogy mi is Krisztusra figyeljünk, és ahogy ő mondta, tartsuk meg parancsait, és maradjunk meg szeretetében. Ez a szeretet pedig kötelez bennünket arra, hogy szeretettel forduljunk a többi ember felé is, minden más ember felé.

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: