Napi homília – 2020. május 12.

Húsvét V. hetében kedden az evangélium Jézus békéről szól (Jn 14,27-31a): az Ő békéjét adja a tanítványoknak, ezt hagyja rájuk mintegy örökségül, de ez a béke nem olyan, mint amilyet a világ tud adni, hiszen Jézus békéje a halál felett aratott győzelméből fakad. Ez az a béke, amit másutt a János evangélium összekapcsol a Szentlélek ajándékával és a bűnök bocsánatával (vö. Jn 20,21-23). Tehát kiengesztelődünk Istennel, elnyerjük bűneink bocsánatát, és a Szentlélek lehetővé teszi, hogy ettől fogva Istennel való harmóniában éljünk. Ez az a béke, amit Krisztus ad nekünk.

S hogy ez mennyiben különbözik a világ békéjétől, arra pont a mai szentlecke (ApCsel 14,19-28) a példa. Hiszen Pál és Barnabás missziós útjuk során az Apostolok Cselekedeteinek leírása szerint Lisztrában járnak. Először Pál meggyógyít egy beteget. A csodán fellelkesülve isteneknek akarják kikiáltani őket, és pogány módra tiszteletben részesítik. Ezt persze visszautasítják, de nemsokára fordul a hangulat: utánunk jönnek az ellenfeleik Antióchiából és Ikóniumból, akkor pedig Pált megkövezik, megkövezik úgy, hogy holtnak vélik már, és kivonszoljak a városon kívülre. Pál túléli ezt is. Túléli, a tanítványok hazatámogatják, és aztán tovább járja a missziós útját. Tehát olyan békét ad Krisztus a tanítványoknak, ami nem a földi értelemben vett békességet és nyugalmat jelent. A kudarc, mint a megkövezés ebben az esetben, nem teljes, mert ott van benne az életnek a reménye, ott van benne az újrakezdésnek a lehetősége. A siker sem teljes, mert a gyógyítás csodája után nem a hit erősödik meg a szemlélők, a hallgatók lelkében, akik körülállnak, hanem éppen egy tévedés, éppen egy helytelen értékelés kap lábra.

Sokszor az Egyház a történelemben is vagy olyan várakozások, olyan megbecsülés hullámaival találkozik, ami tulajdonképpen nem az igazi tevékenységének felel meg, máskor pedig igen gyakran üldözésnek, elnyomásnak van kitéve, olyan csapások érik, amelyek megint csak többnyire rendkívül igaztalanok. De túléli az egyiket, és ha a Szentléleknek a vezetésére bízza magát, akkor túléli a másikat is anélkül, hogy ettől elveszíteni az igazi feladatának a világos tudatát, hogy ettől az iránya megzavarodnék. Ahogy Szent Pál világosan meg tudja mondani, hogy félreértik a helyzetet, ők a Názáreti Jézust hirdetik, ugyanúgy az Egyház is nemzedékről nemzedékre mindig visszautal Urára és Mesterére. Őt kell, hogy hirdessük, Őt kell, hogy képviseljük a történelemben. Ez pedig egy másfajta békét jelent: Istennel való harmóniára kaptunk hivatást, erre a harmóniára akarja vezetni Isten az Egyház szolgálata által az egész emberiséget.

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: