Napi homília – 2020. május 10.

Húsvét V. vasárnapján az Egyház az evangéliumot továbbra is a János evangéliumból veszi (Jn 14,1-12), a feltámadás titkának húsvét utáni átelmélkedése során most az örök életre, az örök boldogságra, az üdvösségre fordítja a figyelmet. Nem véletlenül, hiszen a húsvét titkának az egyik fő mondanivalója éppen az, hogy Krisztus az örök életre visz át minket a saját halálával és feltámadásával.

Hogyan is állunk ezzel az örök üdvösséggel? Amikor Jézus búcsúzik a tanítványaitól, akkor azt mondja, hogy elmegy az Atyához és helyet készít a számukra (vö. Jn 14,2). Nem újdonságot mond ezzel, hiszen az Ő korában általánosan elterjedt nézet volt, hogy a jóknak, az igazaknak valamilyen kellemes, valamilyen boldogságot adó hely lesz az osztályrészük a haláluk után. Mondták úgy is, hogy Ábrahám kebelén foglalnak helyet, gondoljunk csak a gazdag embernek és a szegény Lázárnak a példabeszédére (vö. Lk 16,19-31). Ott is azt látjuk, hogy halála után milyen más lesz a két embernek a sorsa, és a szegényember kerül fel „Ábrahám kebelére” (Lk 16,22), szóval egy helyre, ahol boldogság vár rá. Ezt a helyet keresték a tanítványok is, és ezt a helyet ígéri meg nekik Jézus. „Tehát ahogyan ti várjátok, ahogyan ti elképzelitek, de annál sokkal nagyszerűbben az Atyánál hely készül a számotokra, azért megyek, hogy azt a helyet elkészítsem.” Más szóval megváltó művével Jézus az üdvösséget szerzi meg nekünk.

De hogyan is van a visszatérés? Mert kétféle módon beszél erről Jézus: egyrészt azt mondja másutt is, hogy majd az Emberfia eljön az ég felhőiben ítélni a világot az angyalok kíséretében (vö. Mt 16,27), tehát az utolsó ítéletnek, a végidőknek a főszereplőjeként; másrészt meg azt mondja, hogy mindenkihez, aki hisz benne odamegy, lakást vesz nála, mégpedig az Atyával együtt és a Szentlélek révén (vö. Jn 14,23). Tehát mintha halála és feltámadása után máris visszatérne, ugyanakkor az idők végén is visszatér egy más értelemben. Ez a rögtöni visszatérés azt jelenti, hogy nekünk, akik hiszünk Benne, megnyitja már itt - mit is? - úgy mondhatnánk az Egyház szavával, hogy a megszentelő kegyelemnek az állapotát, tehát azt az állapotot, ahol valóban már láthatjuk az Atyát, igaz még a földi életünk keretei között, ahol valóban találkozhatunk Jézussal, mert a bűn már nem emel közénk falat, ahol valóban megkezdhetjük azt a nagyszerűt, ami majd az örök üdvösségben vár ránk. Tehát visszatér máris, megváltói műve nyomán mi is a megszentelő kegyelmet kaphatjuk ajándékba, és lakást vesz nálunk azért, hogy elkezdődjék bennünk az az élet, aminek sohasem lesz vége.

De hogyan is vezet az út az Atya házába, azokra a helyekre, amiket Jézus megígér nekünk? Jézus azt válaszolja, hogy ne evilági módon gondolkodjunk a helyről és az útról, mert Ő az út, Ő személyesen, aki itt van velünk. De hogy tud Ő utunk lenni? Utunk tud lenni az utánzás révén, ha igyekszünk úgy élni, ahogyan Ő élt, ha igyekszünk a tetteit utánozni, ez lesz számunkra az út, amely elvezet az örök boldogságra. Tehát Ő az út, és egyben az igazság és az élet (vö. Jn 14,6), ezt az életet kezdi el velünk már a feltámadása után, és ennek a kiteljesedésére hív meg bennünket.

Kérjük tehát Tőle, hogy megérezzük és értékeljük a közelségét, hogy az életünknek minden nehézsége ellenére észrevegyük, hogy a mennyország már most itt, a mi életünkben valahol elkezdődött, hogy tudjunk örülni annak a szépnek, annak az isteni közvetlen közelségnek, amit néha az életben átérzünk, és tudjuk azt tenni az életünknek a vezérfonalává, hogy ez valóban út legyen a számunkra, ami az örök boldogságba vezet!

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken:

https://www.katolikusradio.hu/archivum.php?firstaudioid=11&mev=2020&mho=05&mnap=10&mora=11&mperc=54