Martos Levente Balázs püspök karácsonykor: A Gyermek összekapcsol és kibékít igazi önmagunk

Martos Levente Balázs homíliáját az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük:

"A remény, melyet a jövőbe
vetettünk, tanúskodik majd mellettünk
talán. Odalép a bírói pulpitushoz,
esküre emeli kezét, majd ránk
mutat. Bíztak bennem, mondja (…)
Takács Zsuzsa sorait idézem, kedves testvérek, A (vak) remény című verséből. Különös kép: az a remény, amelyről itt szó van, egyszerre egészen a miénk, s ugyanakkor tanúskodik is mellettünk, sőt, a versben ő maga lesz a bíró is. Mint emberi remény, mint a mi reményünk, vak, nem látja a világ bajait. Mint tőlünk független, minket messze meghaladó, égi remény, világosan lát és mutat, ezért bíráskodhat. A vers szerint „vesékbe látó” tekintete van, mégsem a gonoszság titkát keresi, hanem a jó szívben, a mi szívünkben megbúvó szeretetet. Ezért megnyugodhatunk – így zárul a vers.

Karácsony ünnepe látszólag csak a múltról szól. Arról a gyönyörű történetről, amelyet mindannyian ismerünk. Az angyal szavának beteljesedéséről, Mária meg József hitéről és hűségéről, a Megváltó születéséről, pásztorokról és bölcsekről, csillagos, angyalos, fénylő éjszakáról. Igen, Isten Fia emberré lett és világra született, belépett a világba, a mi időnkbe, a mi történelmünkbe. De ez a történet, az ő története velünk, ma is folytatódik, sőt, folytatódni akar. Az Úr, aki született, meghalt és harmadnapon feltámadt a halottak közül, velünk van ma is. Lépteink, amelyek a jászolhoz visznek, egy elképzelt istálló vagy barlang mélyére, ugyanazt az Urat keresik, akit harmadnapon a sírhoz futó tanítványok. Tekintetünk, amellyel a betlehemi éjszaka szokatlan ragyogását fürkésszük, a dicsőségesen feltámadt Úr jelenlétéhez szoktat minket. A ma született Üdvözítő bája és kedvessége összekapcsol saját életünk kezdetével, saját magunk gyermekségével. Ez a Gyermek összekapcsol és kibékít igazi önmagunkkal, mert hisszük, hogy egész megváltott emberségünket vitte az égi dicsőségbe, mint Feltámadt Krisztus, a mi Istenünk.

A bevezetőben idézett vers „fehér ruhás reménye” nem más, mint az az Úr, akiben hiszünk. Az Úr, aki elénk jön, aki a szívünk mélyén is, felebarátainkban is jelen van, akihez keressük a kapcsolódást, aki egyszer irgalmas bíránk lesz. Jézus, a mi reményünk, akit a vers kifejezésével élve „a jövőbe vetettünk”, mint egy búzamagot, amelyet elvetnek, és a holnapot táplálja.

Karácsony, Jézus születésének ünnepe segít, hogy ma is rátaláljunk Jézus Krisztusra. Hogy szeressük a legkisebbekben és a rászorulókban, akiket megajándékozhatunk. Hogy elfogadjuk mindazok szeretetében, akik felénk fordulnak. Hogy bízzunk őbenne, és az ő segítségével bízzunk egymásban is.
Engedje Isten, hogy az idei karácsony elhozza ezt a reményt mindannyiunk szívébe. A karácsony kérdése az, hogy sikerül-e hozzá szabnunk az életünket, sikerül-e megőriznünk, mint egy kicsiny és szerethető gyermeket, hogy a jóra figyelve erősödik-e bennünk a szép remény – ez a karácsony tétje. Erről szóltak a Szentlecke szavai (Tit 2,11–14), az ószövetségi, illetve evangéliumi történetek múltjából váratlanul a buzdítás, a tettekre szóló intés világába lépve:
Várjuk reményünk boldog beteljesedését: nagy Istenünknek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét. Hiszen ő önmagát adta értünk, hogy minket minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen.

Ma megszületett az Üdvözítő Betlehemben, Dávid városában. Csodáljuk a pásztorokkal, dicsérjük az angyalokkal, szeressük őt, amint velünk, köztünk, bennünk él!"

Fotó: Bors Kata