Käfer György iskolaigazgató: A gyerekeket nálunk szeretet veszi körül

Käfer György, a szeretett tanítvány nevét viselő intézmény igazgatója beszélt a főegyházmegye újságjának a kezdetekről, a keresztény-konzervatív nevelés mibenlétéről és a gyerekeket körülvevő pedagógusi szeretetről.

– Az iskola 23 éve működik, Ön pedig 22 éve vezeti – hitelesebb megszólalót nem is kérdezhetnénk a kezdetekről. Hogyan éledt újjá az eredetileg gyermekhiány miatt bezárt „világi” iskola egyházmegyei fenntartásban, 1999-ben?
– Az iskolánk épületében egykor nagy múltú polgári fiú- és lányiskola működött, amit 1998-ban zártak be azért, mert elfogytak a gyerekek. Mi, főegyházmegyei fenntartású intézményként egy üres épületet kaptunk, tehát szó szerint a semmiből indítottuk el az iskolát, négy osztállyal, összesen 37 gyerekkel. Az iskola igazgatója, dr. Frányó Tamásné tragikus hirtelenséggel elhunyt, így az első tanév végén már én voltam az intézmény vezetője.

– Egy lakótelep kellős közepén egyházi iskolát alapítani – mondhatjuk, hogy bátor döntés volt.

– A kezdeményező Pályi László, akkori újpesti plébános atya volt, aki tavaly hunyt el. Ő kereste fel az iskolanyitás ötletével Paskai László bíboros urat, aki az Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságával együtt az ügy mellé állt. Az iskola végül elindulhatott és Pályi atyához, az Újpest-Kertvárosi Szent István plébániához került. Aztán kiegészültünk: a korábban más helyen működő, idén ősszel 20 éves Szent Anna Katolikus Óvoda öt éve új épületet kapott az önkormányzattól és telephelyként iskolánk részévé vált. Így már azonos nevű és vezetésű intézménybe járhatnak 3 éves kortól 14 éves korig a gyerekek. Ha úgy vesszük, középiskolánk is van: a Kanizsay Dorottya Katolikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, ami szintén az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye fenntartása alatt áll, de egy tőlünk külön működő, önálló intézmény. Illetve van egy szerzetesrendi bölcsőde és óvoda is a közelünkben. Vagyis Újpesten a bölcsődétől az érettségiig, vagy akár a szakmáig is el lehet jutni anélkül, hogy a gyermek „kilépne” a katolikus fenntartású intézmények köréből.

– Hol tart ma az iskola a kezdetekor lefektetett alapítói célokhoz képest?

– Amikor megkérdezik tőlem, hogy mitől katolikus az iskolánk, azt szoktam válaszolni: attól, hogy katolikus, de „minimum” keresztény családok gyerekeit – a családokkal együtt – közösen, egy irányba terelgetjük. Ez volt a cél 23 évvel ezelőtt és ez ma is, bár – bevallom – időnként nincs könnyű dolgunk.

– A tanulók száma csaknem a tízszeresére emelkedett mára a kezdetekhez képest. Hogyan sikerült ezt elérni?

– Az első évtizedben – fogalmazzunk így – aktívabban bővítettük a gyermeklétszámot, hiszen nem nehéz belátni, hogy 37 gyermekkel nem működhettünk hosszú távon. Lazítottunk a feltételeinken. A nagy érdeklődés következtében a missziós tevékenység irányába mozdult el a közösségünk, de nem ez volt a kitűzött célunk. Akkor átgondoltuk, újraterveztük a dolgokat, és időszakos létszámvisszaesés árán ugyan, de rendeződtek a dolgok. Végül elértük a 300 körüli lélekszámot az iskolában, amit immár 6-8 éve tartunk is. Egy osztályba átlagosan 18-20-an járnak nálunk, ami ideális a gyerekek és a pedagógusok szempontjából is. A fenntartónk szerencsére nagyon pozitívan áll ehhez a kérdéshez: volt olyan tanévünk, amikor 60 fő, minden felvételi szempontnak kiválóan megfelelő elsős jelentkezőnk volt, a fenntartónk pedig egyből rábólintott kettő helyett három első osztály indítására. Ugyanis, ha két osztályban kellett volna őket elhelyeznünk, az mindenféleképpen a nevelés és a tanítás rovására ment volna.

– Úgy fogalmazott az imént, hogy nincs könnyű dolguk az alapításkor lefektetett célok és küldetés tekintetében. Mire gondolt?

– A mi iskolánk konzervatív értékrendet vall, és ehhez próbáljuk igazítani a gyerekek mindennapjait is. Ám a világ körülöttük sajnos az ellenkező irányba tart, és ez megnehezíti a dolgunkat. Amikor egy szülő elhozza hozzánk a gyerekét, kötünk vele egy úgynevezett együttműködési megállapodást, amelyben lefektetjük az alapelveket, amikhez a családnak is tartania kell magát. Ilyen például az elvárt vasárnapi templomba járás, a megfelelő öltözködés, valamint – például – a sminkelés, a körömfestés, a piercing viselésének a tilalma. A szülő írásban vállalja azt is, hogy odahaza foglalkozik a gyerekkel és kontroll alatt tartja a tévénézés, az internethasználat mértékét. A magunk részéről ezt meg is próbáljuk „bevasalni” a szülőkön.

– Mindez valóban számonkérhető?

– Igen. A szülő ugyanis az említett szerződésben azt is vállalja, hogy ha mindezeket nem tudja betartani, akkor tudomásul veszi, hogy a lakóhely szerinti körzet általános iskolájába irányítjuk a gyermeket. Erre persze nem kerül sor túl gyakran, az elmúlt húsz évben hozzávetőleg 8-10 ilyen volt. Nincs más megoldás, azt tudomásul kell venni, hogy a szülőnek és az iskolának közösen kell nevelnie a gyermeket, „egymással szemben” semmiképpen. A tapasztalatunk egyébként az, hogy egy osztályunk legfeljebb egy vagy két olyan gyermeket „bír el”, akit bizonyos erőfeszítések árán asszimilálni tudunk. Ám ha ennél többen vannak, akkor elveszítjük a harcot; és a média, a szociális média, a „világ” által elcsábított gyermeknek másik iskolát kell keresnie. A küldetésünk, a céljaink tekintetében hozzá kell tennem azt az örvendetes tényt is, hogy a tantestületem egységes, a kollegák között minimális a fluktuáció.

– Ha egy szülő felteszi önnek a kérdést, hogy miért katolikus iskolába járassa a gyermekét, akkor mit válaszol neki?

– Valószínűleg hosszan válaszolok… Talán elmondom, hogy a katolikus nevelést nem teljesen úgy kell elképzelni, ahogy az az Abigél című regény lapjain visszaköszön. Nálunk nem állnak egyenruhában, szigorú vigyázzállásban a tanulók a folyosón. A gyerekek nálunk gyerekként viselkednek, de bizonyos korlátok között, azért, hogy megóvjuk őket sok olyan dologtól, ami nem a javukat szolgálja. Természetesen mi is haladunk a korral, megtanítjuk őket az életre és válaszokat kapnak a párkapcsolattal kapcsolatos kérdéseikre is. És igen, használjuk az internetet is – arra, amire kell. Vannak családok, szülők, akik számára lényeges, hogy a közegben, ahol a gyermeküket napközben nevelik – jelen esetben a mi iskolánkban –, nem kell olyan nevelési és viselkedési „sajátosságot” elfogadniuk, ami különbözik az értékrendjüktől, és esetleg egy világi iskolának a jellemzője. Ami pedig talán a legfontosabb: a gyerekeket nálunk nagyon szeretetteljes közeg veszi körül, természetesen kizárt a fizikai vagy a lelki bántalmazás.

– A keresztény, katolikus elvek mentén történő iskolai nevelés hol kapcsolódik össze az egyházzal?

– Számtalan ilyen kapcsolódási pont van a gyerekeink életében. Van egy iskolai kápolnánk Oltáriszentséggel, ahol hittanórák idejében, heti rendszerességgel osztálymisékre kerül sor – ahogy az atyák ideje engedi. Nagyon nagy öröm egyébként a számunkra, hogy szinte mindig van a kápolnában egy-egy imádkozó gyermek, akkor is, amikor nincsen szentmise. Rendszeresen tartunk zarándoklatokat, idén tavasszal például Mindszenty-zarándoklaton voltunk. Az évnyitó, az évzáró természetesen templomban van, és vannak úgynevezett „lelki napjaink” is, amikor az osztályok kirajzanak a környékbeli plébániákra, ahol az atyák saját elképzelésük szerinti, lelki délelőttöt tartanak nekik. Májusban tartjuk Szent János apostol búcsúját szentmisével, gyónási lehetőséggel. Az adventi időszakot szentmisével kezdjük, ilyenkor rorátékra is járnak a gyerekek. Van egyházi kórusunk – és ha már itt tartunk, egyházzenét is tanulnak nálunk a gyerekek… és a felsorolásom még közel sem teljes!

– Így, az új tanév küszöbén mit kíván iskolaigazgatóként a gyerekeknek és a szülőknek?

– Kívánom, hogy ez egy olyan tanév legyen, amelyben végre senki nem lesz karanténban. A másik kívánságom – már húsz éve az –, hogy a gyerekek csillogó szemmel jöjjenek iskolába, tudva, hogy itt tanulhatnak és olyan közösségben lehetnek, ahol lelkileg, szellemileg és fizikailag is gyarapodnak. Kívánom, a közösségünk még tovább fejlődjön, fogadjon be olyanokat, akiknek szükségük van ránk. Ahogy azt a Kamerunból hozzánk menekített keresztény kislányt befogadtuk, aki mostanra elvégezte a nyolcadik osztályt és a Kanizsay Dorottya gimnáziumban tanul tovább. Ő a mi iskolánk, a gyerekeink és a fenntartónk egyik legnagyobb, közös sikertörténete! Kívánom, hogy diákjaink a versenyeken, a szakmai méréseken továbbra is a szűk legfelsőbb kategóriába tartozzanak. Kívánom azt is, hogy a nyolcadikosaink, amikor elballagnak tőlünk, ne „bérmálkozzanak ki” az egyházból. Ebben egyébként nem állunk rosszul: tanulóink háromnegyed része egyházi középiskolában tanul tovább.

Szöveg: Esztergom-Budapest Főegyházmegye – sajtóiroda

Portréfotó: Magyar Kurír/Lambert Attila

Az interjú rövidített változata megjelent az Esztergom-Budapest folyóirat 2022. augusztus 20-ai különszámában.