2022. április 5. kedd

Elhunyt Pákozdi István atya

Hosszú, türelemmel viselt betegség után április 5-én a Budapest-Felsőkrisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánián érte a halál Dr. Pákozdi István pápai káplán, érseki tanácsos, plébános urat.

Budapesten született 1955. július 31-én és a szentelésben is Budapesten részesült 1978. június 10-én.

Első kápláni beosztását, amely a Balassagyarmati Don Bosco plébániára szólt, római tanulmányok követték 1979 és 1982 között. Hazatérve az esztergomi szeminárium prefektusa és teológiai tanár lett, amely tisztséget tíz éven át töltött be. Ez alatt a Bibliotheca könyvtárosa is volt 1982-től 1984-ig. 1992-től egészen 2020-ig budapesti egyetemi lelkész, majd a Budapest-Felsőkrisztinavárosi Keresztelő Szent János plébánia plébánosa lett egészen idén április 5-én bekövetkezett haláláig.

Emellett 1996-tól az Érseki Bíróság bírája, 2004-től a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára és tanszékvezetője is volt.

Főpásztora 1986-ban érseki tanácsosi címmel ismerete el munkáját, 1994-ben pedig pápai kápláni kinevezést kapott.

Súlyos betegsége mellett is igyekezett ellátni feladatait és közben tudatosan készült az Urával való találkozásra.

Temetésének időpontjáról később küldünk értesítést.

---------------------------------------------------------------

A Kardinális kérdések podcast harmadik vendége Pákozdi István volt, aki már az Örökkévalóságban van. Halála előtt nem sokkal vállalta a beszélgetést az életről, haldoklásról, az idő múlásáról, az emlékekről és a reményről. Megállapodtunk, hogy halála napján közzétehetjük szavait – írja bevezetőjében Zsuffa Tünde, akinek lehetősége volt az utolsó napokban beszélgetni Pákozdi Istvánnal.

Csak nehezen hagyták el ezek a szavak a szám.

Egy haldokló ült velem szemben. Fegyelmezett volt, láttam, készült.

Hozott magával egy könyvet, papírfecnik lógtak belőle. Bejelölt magának néhány részt, amit majd felolvas az interjú során. Minden mozdulata kontrollált volt, csak mikor megfeledkezett magáról, szisszent fel, összehúzta sárga szemét, és a bordájához kapott. Fájdalmai voltak, de nem panaszkodott.

Rá akartam kérdezni, nem mertem. Pedig pont azért voltam ott, hogy kérdezzek, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát, tűri-e még az életet, és hogy áll a halál dolgával.

Megbékélt-e már a gondolattal, hogy nem is olyan soká lecsap rá valami ismeretlen, ahonnan nincs visszaút.

Az Örökkévalóság vár rá. Ezt mondta. Olyan paposan. Hiszen a férfi, aki haldoklik, pap.

Kértem, hogy éljük át együtt az életét, vigyen magával, hadd lássam én is azt a bizonyos filmet, amelyről azt mondják, az utolsó pillanathoz közeledve lepereg előttünk. Ő mi lát? Érez illatokat? Hall-e hangokat? Kit ölelne át még egyszer, ha tehetné? Ki fogja meg a kezét és törölje le az utolsó könnycseppjét?… Elmondta. És együtt sírtunk, hiszen ott álltam mellette a filmjében.

Aztán mindennek vége lett. Kikapcsoltam a mikrofont. Visszatértünk a valóságba. Újra elfogytak a szavak. Fegyelmezetten felállt az asztaltól, kezet fogott velem, és közölte, már kitalálok, és húzzam be magam mögött az ajtót. Bólintottam, aztán azt tettem, amit meg kellett tennem: átöleltem. Szorítottam magamhoz a törékeny testet.