Keresztény–zsidó imaóra az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban

Horváth Zoltán esperes-plébános az esemény elején megemlítette, hogy a templomban tizennegyedik alkalommal rendezik meg a közös imaórát, amely XVI. Benedek pápa kezdeményezésére tartanak meg világszerte. 

A házigazda külön köszöntötte „az egy Istenhez együtt imádkozó” keresztények és zsidók ünnepi alkalmán a zenei szolgálatot végző Fekete Lászlót, a Dohány utcai zsinagóga főkántorát és Tóka Ágoston orgonaművészt, valamint az imaórák sorában első alkalommal szereplő Weiner Leó Katolikus Zeneiskola és Zeneművészeti Szakgimnázium ének- és zenekarát, továbbá a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola tanulóit és Sapszon Ferenc karnagyot.

Az imaóra kezdetén Erdő Péter bíboros rövid könyörgést mondott, Isten áldását kérte a jelenlévőkre, majd igét hírdetett:

"A 69. zsoltárban olvassuk: „Ments meg, Istenem, a víz már torkomig ér,belesüllyedtem a mély iszapba, lábam nem talál talajt. A vizek mélyére kerültem, hullámok csapnak át felettem.”

            Nyolcvanegy évvel ezelőtt Budapesten végnapjait élte a nyilas terror. A bekerített városban folyt a védtelenek legyilkolása. Sok áldozat merült „a vizek mélyére”. Köztük embermentők is: a pesti oldalon boldog Salkaházi Sára, Budán pedig egyházmegyénk fiatal papja, Ervin Gábor, akinek vagy a Duna-parti sortűz oltotta ki az életét, vagy már élettelen testét dobták a Dunába 1944. december 3-án.

Hiteles példaképre mindig nagy szükség van. Ezért kezdtük el tavaly Ervin Gábor boldoggá avatási eljárását. Hallgassuk meg az ő elmélkedő gondolatait!

„Az igazi, mély öröm, az utóíz és keserűség nélküli, a szívet egészen betöltő, csöndes boldogság a földi sikereknél […] sokkal mélyebbről fakad. Ezt a legnagyobb örömet csak az Isten szeretete nyújtja. Mennyi öncsalás, mennyi tévelygés leselkedik a gyarló emberre még abban a törekvésében is, hogy az igazi örömre eljusson. Hányszor tévelyedik el az ember épp a vallás nevében, és hányszor forgatja ki a szentet valódi mivoltából, hányszor űz belőle csúfot akaratlanul is. Minden jót hamisítanak. A vallásból eredő öröm is lehet hamis. Lehet csak hiúság, lehet beteges érzelgés, lehet önimádás és ridegség.” Megérthetjük Ervin Gábor szavait, ha arra gondolunk, hogy ugyanabban a városmajori templomban szokott misézni, ahol még Kun páter is fellépett időnként, bár el volt tiltva egyházi elöljárói részéről.

Ervin Gábor tehát így folytatja: „Azért a torony mégis áldott és szent hely marad, s a vallás kiforgatásai, a vele takart bűnök és gyarlóságok ellenére a végső békét, a tiszta és megnyugtató örömet, mindennek a csodálatos harmóniáját […] csak a vallásban találjuk meg. A vallástalan embernek lehetnek örömei, de nem lehet boldogsága. Az a teljes boldogsága, amit az jelent, hogy tudatosan is elfogadjuk Isten szeretetét.”

„De ezért a boldogságért – folytatja Ervin Gábor – meg kell fizetni. A vallás örömei nem olcsó örömök. Nem élvezhetjük őket fél szívvel, fél lélekkel […] A vallás egész lelket kíván. Ezt az egész lelket adhatjuk Istennek földi, evilági hivatásban, munkában is, de ne csodálkozzunk, ha valaki egész életében csak ezt az egyetlent keresi. Lehet Istent mindennél jobban szeretni, csak őt kívánni s őneki tetszeni a világban is.” Vértanú paptestvérünk szavaiból itt a főparancs örök igazsága hallatszik.

Teljes szívből szeretni Urunkat, Istenünket, felebarátunkat pedig mint önmagunkat: ez a legfőbb életprogramunk és hitvallásunk. Erre adott példát Ervin Gábor kritikus, drámai időkben, élete feláldozásával. Emléke nem csupán a múlt fájdalma és büszkesége, hanem szól a mának és a holnapnak is. Adja Isten, hogy tudjunk tanulni belőle!"

A bíboros beszéde után Pejtsik Péter Budapest Klezmer Miséje művéből hangzott el a Kyrie eleison, majd Frölich Róbert főrabbi lépett az ambóhoz.

Beszédét azzal kezdte, amivel Erdő Péter bíboros befejezte: emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy „1944 rettenetes hideg telén a nyilasok a Duna-partot kivégzőhelyként használták, zsidók százait lőtték bele a folyóba”. A főrabbi rámutatott: Mózes második könyve kezdetén azt olvashatjuk, hogy amikor Izrael fiai megsokasodtak, a fáraó rabszolgasorba süllyesztette őket, és elrendelte, hogy minden születendő fiúgyermeket dobjanak a Nílusba. 

„A folyó akkor is, és a múlt század közepén Magyarországon is a kivégzés eszköze volt. A zsidó legenda mesterei azt mondják, a fáraó varázslói, a mágusok azt jövendölték, hogy születik majd valaki, aki kiviszi a zsidókat Egyiptomból, de a víz lesz a végzete. A fáraó felmérte a helyzetet és úgy döntött, hogy a tömeggyilkosságot választja. A mágusoknak aztán igazuk lett, de Mózesnek nem újszülöttként, hanem meglett, felnőtt emberként lett veszte a víz. Mózes életét végigkíséri a víz motívuma: a zsidók vándorlása során például vízért könyörög, vizet intéz a gondjaira bízott zsidóknak, és végül az okozza a vesztét is: amikor vizet fakasztana, nem úgy beszél a kősziklához, ahogy Isten kérte, hanem kétségbeesésében kétszer is a sziklára sújt. De a víz életet is ad, s amikor az Úr kettéválasztja a tengert, a zsidó nép megmenekül az egyiptomiaktól – folytatta a főrabbi. – Mindebből látszik, hogy az ember léte ki van szolgáltatva a természet erőinek. Ezek az erők pedig nem tőlünk függenek, a teremtő Isten mozgatja azokat a mi javunkra vagy okításunkra.” 

A főrabbi így folytatta: „Fel kell ismernünk, hogy mi az, ami az életünket szolgálja, és mi az, ami nem! Meg kell tanulnunk helyesen értékelni a történéseket, a híreket, az információkat, mérlegelni, hogy ne járjunk úgy, mint a fáraó. Imádkozzunk azért, hogy kapjunk Istentől bölcsességet, megértsük, mi az, ami a javunkat szolgálja, s hogyan, mikor és kit kell bölcsen választanunk ahhoz, hogy továbbra is békés, áldott életünk legyen” – zárta beszédét Frölich Róbert.

A továbbiakban a békességről, Isten hatalmáról, szeretetéről és a reményről szóló imákat mondtak a MEÖT tagegyházainak képviselői, valamint ószövetségi prófétai könyvekből és zsoltárokból vett igei részek hangzottak el, kórusénekkel, köztük taizéi dalokkal váltakozva.

Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír