Isten hozta weblapunkon!
 

Ünnepi szentbeszéd Máriapócson

Elhangzott 2005. december 3-án


Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

(Lk 10, 38-42   Lk 11, 27-28)


Excellenciás Apostoli Nuncius Úr, Keresztes Szilárd Megyéspüspök Úr, Érsek és Püspök Urak,
Főtisztelendő Oltártestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!



  Nagy örömünnepre gyűltünk ma össze: a pócsi Mária-kép utolsó könnyezésének 100. évfordulójára emlékezünk. A Szent Szűz csodálatos megnyilvánulásai az őt tisztelő emberek előtt, vagy akár a távolabb állók előtt is, megrendítő és aktuális üzenetet hordoznak: a figyelmeztetés, a hitre és a megtérésre való felhívás, nemritkán pedig a vigasztalás és a gyógyulás üzenetét.

  Szent Lukács evangéliumában az imént azt olvastuk, hogy egy asszony ezt kiáltotta Jézusnak a tömegből: „Boldog a méh, amely hordozott és az emlők, amelyek tápláltak”. Erre Jézus azt válaszolta: „Inkább azok a boldogok, akik Isten szavát hallgatják és megtartják azt”. Az Egyház hagyománya ezeket a mondatokat Szűz Mária nagysága ünnepélyes kinyilvánításának tekinti, hiszen Szent Fia, amikor jobban magasztalta Isten országát, mint a test és vér kötelékeit, és boldognak mondta azokat, akik hallgatják és megtartják Isten szavát, megvilágította, hogy Szűz Mária legnagyobb boldogsága és dicsősége nem a test és vér kapcsolatában állt, hanem abban, hogy meghallgatta Isten szavát és megtartotta azt (vö. LG 58). Krisztushoz fűződő vérségi kapcsolatát nem utánozhatjuk, de figyelmét, amellyel Szent Fiát kísérte, amellyel a Jézus körül zajló eseményeket szívébe véste, követhetjük. És követhetjük hitének bátor engedelmességét is. Hiszen az angyali üdvözlet örömhírét ő sem érti meg könnyen. De magatartása mégsem a kimosolygás, vagy az elutasítás, hanem őszinte alázattal azt kérdezi: „Hogyan lehetséges ez?” Nem hiszi azt, hogy ő jobban tudja, mi lehet az Isten terve és mi nem. Van bátorsága igent mondani Isten akaratára, pedig tudja, hogy ez az igen egész életének a felajánlását jelenti.

  Szűz Mária hitt Isten szavában (Lk 1,38) és most Jézus fogalmazza meg édesanyja dicséretét. Mária rejtett igenje, az őszintén kimondott „legyen” végső következményei is beteljesedtek. Ez az „igen” nem ünnepélyes és látványos cselekedetekben mutatkozott meg, hanem a mindennapok rejtett és csendes áldozatában. A názáreti évek munkája és aggódó szeretete, Mária jelenléte Jézus életének legdrámaibb, legnehezebb pillanataiban, szenvedése és haláltusája idején, készsége, hogy osztozzon fia fájdalmában – mindez azt jelentette, hogy Szűz Mária valóban nemcsak hallgatta, de meg is tartotta Isten szavát.

  Az Egyház meggyőződéssel vallja, hogy Szűz Mária hite egész élete során mindvégig szilárd maradt, még a végső próba idején is, amikor Szent Fia meghalt a kereszten. Mária nem szűnt meg hinni Isten szavának beteljesedésében. Mindezért az Egyház Máriában a hit legtisztább megvalósulását tiszteli. Így tanít bennünket a Katolikus Egyház Katekizmusa (149. pont).

  Amint a szentmise elején hallottuk, Szentatyánk megbízott azzal, hogy fejezzem ki minden itt jelenlévő számára jóakaratát, és közvetítsem bátorítását Szűz Mária tiszteletére. Erre a tiszteletre buzdít idén Nagyboldogasszony ünnepén mondott szentbeszédében. „Magasztalja az én lelkem az Urat” – mondja Mária. A Magnificat szavához a Szentatya elmélkedve hozzáfűzi: Mária azt kívánja, hogy Isten nagy legyen a világban, nagy legyen az ő saját életében, jelenvaló legyen mindnyájunk körében. Nem fél attól, hogy Isten vetélytárs lehetne a mi életünkben, aki elvenne valamit a mi szabadságunkból, vagy nagyságával leszűkítené életünk terét. Mária jól tudja, hogy ha Isten nagy, akkor mi is nagyok vagyunk. Ő életünket nem elnyomja, hanem felemeli és kitágítja. Életünk éppen Isten ragyogásában válik igazán naggyá. Az utolsó három-négy évszázadban az emberiség nagy kísértést él át. Egyre inkább úgy gondolja, hogy Isten a parancsaival megfoszt szabadságunktól, leszűkíti életünk mozgásterét. Ezért akarják sokan, hogy Isten eltűnjön az életükből, hogy így legyenek függetlenek, hogy önmaguk legyenek, hogy azt tehessék, amit akarnak. Ez volt a tékozló fiú gondolata is, aki nem értette, hogy éppen azért volt szabad, mert édesapja házában élhetett. Távoli országba ment és fölélte nemcsak a pénzét, de az egészségét és az önbecsülését is. Végül megértette, hogy az atyai házból eltávolodva nem szabaddá, de éppenséggel nyomorúságos szolgává lett. Megértette, hogy csak az atyai házba visszatérve lehet igazán szabad és találhatja meg életének szépségét. Így van ez korunkban is. Azelőtt sokan azt hitték, hogy Istent félretéve, csak a saját gondolataikat és akaratunkat követve valóban szabadok lesznek. De ahol eltűnik Isten, ott az ember nem lesz nagyobb, sőt elveszti az isteni méltóságot, elvész arcáról Isten sugárzása. Végül úgy érzi magát, mint a vak véletlen terméke, mely kény és kedv szerint használható, vagy kihasználható. Ez az a tapasztalat, amit a mi korunk megerősített. Csak ha Isten nagy, akkor nagy az ember is. Mária alakjából kell kiindulnunk, hogy ezt megértsük. Nem eltávolodnunk kell Istentől, hanem a jelenlétében élnünk, arra kell törekednünk, hogy nagy legyen az életünkben, vagyis figyelemmel hallgatnunk kell Isten szavára és követnünk kell azt. Így ragyog ránk az isteni méltóság sugárzása. „Fontos, hogy Isten nagy legyen közöttünk, közéletben és magánéletben egyaránt.” Fontos, hogy Krisztus keresztje, a szentek szobrai utcáinkon és tereinken, templomaink tornya városainkban és falvainkban figyelmeztessen Isten jelenlétére, közös emberi méltóságunkra. Legyen jelen Isten minden napunkban, reggeli imádságunktól egészen estig. Adjunk időt az Istennek, adjuk Istennek a vasárnapunkat és ettől erősebb, szebb lesz az egész családunk és az életünk.

  A pócsi Szűz Mária kegyképe egész országunk számára a szabadulás és a vigasztalás jelképe volt. 1696-os első könnyezése után az eredeti képet a bécsi Stephansdomba helyezték át. Savoyai Jenő herceg Zentán aratott győzelmét e kép tiszteletének tulajdonították. Így vált ez a kegykép a törökök elleni győzelem jelképévé, az azt őrző kápolna pedig Bécsben állami szentéllyé. De Szűz Mária nem hagyta el Máriapócsot, nem hagyta el Magyarországot. A kép pócsi másolata újra könnyeket ontott: legutoljára 1905. december 3-tól 19-ig. A könnyező Szűzanya újra a szomorúak vigasztalója lett. A pócsi kegyhely pedig központja lett a magyar liturgikus nyelvért és a magyar görög katolikus egyházmegyéért folytatott küzdelemnek. A sok imádság és fáradozás sikerrel járt, és ma ez az egyházmegye nagy értéke magyar egyházunknak és az egész Katolikus Egyháznak. Bár a magyar népre éppen a XX. század elején sok szenvedés várt, a pócsi Szűzanya mindig a szomorúak vigasztalója és örömünknek oka volt. Tisztelete megnyitotta Isten felé és egymás felé a környéken lakó keresztények szívét, közelebb hozta egymáshoz a nemzetiségeket, közelebb hozta magyart a magyarhoz.

  Örömmel adom hírül, hogy a Máriapócson tisztelt Szűzanya iránti hódolat jeleként, a kegyhely fontosságát elismerve, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ezen a héten ezt a bazilikát nemzeti szentéllyé nyilvánította. Kérjük hát mai szentmisénkben és ezentúl is állhatatosan a pócsi Szűzanya közbenjárását egész nemzetünkért, különösen családjainkért, hogy elfogadják és szeretetben felneveljék a születendő gyermekeket, hogy népünk megmeneküljön a jövőtlenségtől és a pusztulástól. Kérjük közbenjárását mindnyájunkért, hogy Szűz Mária példájára figyelemmel hallgassuk és megtartsuk Isten szavát, ezáltal növekedjünk szabadságban, emberi méltóságban, és boldogok legyünk.
Boldogságos Szűz Mária, Szomorúak Vigasztalója, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!
Ámen.


Levél a lapgazdának!