Pünkösdi interjú a Főpásztorral

Bíboros úr, köszönjük, hogy a rendelkezésünkre áll. Naponta hallhattuk Önt a rádióban, a homíliákat, ami nagyon sok hallgatónak – ezt tudjuk a visszajelzésekből – sokat jelentett. Mit jelentett Önnek?

A teljes adás meghallgatható itt!
Először is egy nagy kihívást. Mert amikor az elzártság heteit éltük, akkor minden plébános, és minden püspök föltétlenül megérezte azt, hogy köteles arra, hogy mégiscsak kapcsolatot tartson a híveivel. Hogyan tudom én ezt megtenni az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, ami eléggé nagy létszámú és eléggé szerteágazó – lelkipásztori helyzet dolgában is? Hála Istennek itt a Katolikus Rádió, és köszönöm azt a lehetőséget, hogy ezeket a rövid elmélkedéseket hozzá fűzhettem a napi szentírási szakaszokhoz. Ezt addig folytattam, ameddig az elzártság ideje tartott. Amikor újra engedélyezhettük a nyilvános szentmisét, nyilvános istentiszteletek tartását, akkor én is elbúcsúztam a hallgatóktól mondván, hogy most már mindenkinek lehetősége van rá, hogy a közeli templomban is részt vegyen az ünneplésben, illetve meghallgassa a helyi papságnak az elmélkedésit.

Milyen tanulságokkal szolgált vajon az Egyház, ezen belül a papság számára ez a néhány hét?

Az első mindjárt lelki. Ha egyszer nekem beszélnem kell fölvételre, olyan célból, hogy ezt mások is meghallgassák minden nap a szentírási szakaszokról, akkor nekem arról gondolkodni is kell, vagy elmélkedni, vagy imádkozni, vagy utánanézni. Tehát ez egyfajta felelősség, egyfajta figyelem napról-napra. S mivel ilyenkor az ember nem biztos, hogy pont a legjobb könyvtárának a közelében tölti az elzártság idejét – én is két-háromhetes szakaszokra osztva más és más helyen voltam kvázi-karanténban –, mindig egyfajta internetes, meg egészen szűk könyvállományra korlátozott bázishoz nyúlhattam csak hozzá. Úgyhogy nem volt nagy kutatás, ami megelőzze az egyes beszédeket, csak éppen valahol azért utánanéztem. Tehát ez volt az egyik érdekes dolog.

De egy másik sokkal intenzívebb kihívás, ami minden papot érint, az az volt, hogy kapcsolatot kell tartani a hívekkel, személyes kapcsolatot. Hogyan lehet ezt megtenni, amikor nem szabad még a lakóhelyet se elhagyni? Nyilván a régi formák – telefonon felhívni, stb. – megmaradtak, de mindenki gyakorlatilag átállt az új kommunikációs csatornákra: a legtöbben közvetítettek online szentmisét, vagy más programokat is, és ezek nagyon sokszor tényleg jók voltak. Tehát a hívek sokkal nagyobb arányban követték, mint ahányan ott szoktak lenni ténylegesen a templomban, ezt többen is visszaigazolták. Ugyanakkor, természetesen láttam az olasz csatornákon is, van egy olyan kísértés, hogy az ember elkezdjen bohóckodni, tehát a szereplésnek egy újfajta lehetősége, és egy-két kolléga ennek nem biztos, hogy teljesen ellen tudott állni. Nagyban, egészében azonban rendkívül pozitív, jó üzenete volt ezeknek a műsoroknak.

Nagyon fontos az, hogy pont a húsvéti időszakra esett – tehát a nagyhétnek a misztériuma, és aztán a húsvét. Ebben az időben minden tömegtájékoztatási eszköz segített minket, tehát segített a Katolikus Rádió, a Katolikus Televízió, a Mária Rádió, a köztévé és a helyi kábeltévék is. Volt olyan papkollégánk, akiről azt gondoltam, hogy ő az online közvetítést valószínűleg nem nagyon fogja tudni megszervezni…

Voltak előítéletei Bíboros úrnak…

Igen. Felhívtam, hogy „hogy vagytok, hogy oldottátok meg?” A következő történt: a helyi önkormányzat saját kezdeményezésre az összes misét – vasárnap, hétköznap – online közvetítette a templomából, a helyi kábeltévén mindenki nézhette. Úgyhogy egy jó összeköttetés, jó együttműködés alakult ki sokszor a helyi társadalommal is.

Azután a karitatív munka. Tudnivaló, hogy az országos Karitász mindenféle nagy akciót bonyolított le, még az idős otthonokat is segítették, nem csak élelmiszerrel, hanem gyógyászati segédeszközzel: a maszkot, a gumikesztyűt, a fertőtlenítő szereket nagy mennyiségben szállították még a nem egyházi fenntartású intézmények számára is. S ugyanakkor az időseket, akik otthon voltak elzárva, például meleg étellel és egyéb szükségletekkel látták el higiénikus körülmények között. Ez azért volt nagy kihívás, mert a plébániai Karitász-csoportok önkénteseinek a nagy része nyugdíjas, őket pedig nem lehetett bevonni ebbe a munkába. Úgyhogy nagy volt a feladat, de sok helyen jól megoldották, a fiatalabb önkénteseket aktívabban bekapcsolták. Ez, azt hiszem, hogy a következő időre is egy jó üzenet, hogy maradjunk együtt és a nemzedékek legyenek egymással nagyobb szolidaritásban. Tehát ez egy fontos tanulsága, vagy eredménye ennek.

Egy ilyen helyzetnek nemcsak megpróbáltatásai vannak, hanem ajándékként is tekinthetünk rájuk. Számomra is ilyen óriási élmény volt Bíboros úr homíliáinak a hallgatása. Az egyik hallgatónk, egy hölgy pedig azt írta, hogy ő most már azt szeretné, hogy a világ végezetéig, mindig legyenek ilyen homíliák a Katolikus Rádióban.

Én remélem, hogy a világ végezetéig lesznek homíliák, de mindig más és más fogja tartani. Adja Isten, hogy ezeket szépen és egyazon hitben tudjuk folytatni a világ végezetéig.

Még egy kérdés a járványhoz kapcsolódóan: a Szentháromság téren itt van a szobor, amellyel az utolsó budai pestisjárványt megörökítették, lesz ilyen most, 2020 után?

Gondolkozunk a hálaadáson, ha tényleg elmúlik a járvány, ha azt mondhatjuk, hogy lezárult ez a folyamat, mert azért van még félelem, van még várakozás. Nem tudjuk, hogy ősszel mi lesz, nem tudjuk, hogy mikorra áll rendelkezésre oltóanyag vagy megfelelő gyógyszer. Tehát folyamatok ezek. Mi nagyon reménykedünk abban, hogy a jövő évre azért már letisztul a helyzet. Ebben reménykednek egyébként a Szentszéknek az egészségügyi munkatársai is, akikkel Ferenc pápa konzultált, amikor arról volt szó, hogy a nagy nemzetközi rendezvények időpontját elhalasszák. Akkor gyakorlatilag egy csomagot fogadtak el. Azt mondták, hogy a 2021-re tervezett nemzetközi családkongresszust 2022-re halasztják, a 2022-re tervezett Ifjúsági Világtalálkozót 2023-ra, és ennek következtében a 2020-ra tervezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus átkerülhetett 2021-re úgy, hogy nem ütközött más nagy nemzetközi katolikus rendezvénnyel. A döntésnek volt egy ilyen háttere. Ha mindez a várakozásnak megfelelően alakul, akkor nekünk van imádkozni valónk azért, hogy a kongresszus jól sikerüljön – lelkileg is –, és van imádkozni valónk természetesen a járvány elmúlásáért. Ha mindez sikerül, akkor valamilyen nagyobb, nyilvános formában is hálát kell adnunk érte, hogy mi lesz ez pontosan, ezen gondolkodunk. Lehet, hogy olyan emléket is, vagy olyan jelet is kell állítanunk, amely látható formában a későbbi nemzedékeknek megüzeni ezt a köszönetünket.

Akkor erre terv még nincsen, ez csak egy gondolat, és érik majd az idők során?

Vannak gondolatok, és vannak tervek, még döntés nincs.

Ha már az eucharisztikus kongresszus szóba került… Emberek vagyunk: egy lehetőség, hogy 1 évet még lehet készülni, de, egy pici csalódás nem volt ebben? Annyit készültünk, olyan sokat akartunk, úgy vártuk, de még egy évet várnunk kell?

Az egész járvány alapvető tapasztalata az, hogy nem mi vagyunk a Teremtő. Olyan erőknek a terében élünk, amelyek nem állnak teljesen az uralmunk alatt. Mindig is azt mondtuk, hogy ember tervez, Isten végez. Bármikor történhet valami, és nem csak a járvány vonalán. Vannak természeti katasztrófák, vagy akár kedvező események, amelyek átírják a programot, és ezekre az embernek rugalmas szívvel kell reagálni. Ha nehéz is, utána késznek kell lenni a megújulásra, késznek kell lennie arra, hogy átrendezzük a terveinket. Ez az érzés volt az, ami bennünket is a hatalmába kerített. Imádkoztunk eddig is az eucharisztikus kongresszusért. Akit eddig kértünk, hogy lelkiekben sikeres legyen, Őt kérjük továbbra is! Ő tudja, hogy mikor és hogyan rendezzük ezt meg.

Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, és ezt hangsúlyozzuk is Nemzetközi, amely most Budapesten lesz, Magyarországon. Milyen viszonyban van egy ilyen rendezvénynek az egyetemessége a helyi sajátosságokkal?

Az egyetemesség mindenképpen adódik a mi hitünkből: a katolikus hit, a megváltás műve minden embernek szól. Ma már ott tartunk, hogy ténylegesen a világon minden népnek meg hirdették az evangéliumot. még akkor is, hogyha bizonyos országokban nem szabad gyakorolni a katolikus vallást. Léteznek a Közel-Keleten vagy akár nagyon erős ideológiai nyomás alatt olyan helyek, ahol komoly akadályokba ütközik ez, de minden népnek meghirdették az evangéliumot. Ez majdnem a végső idők jelei közé tartozik. Ez azt jelenti tehát, hogy nagyon is egyetemes a hitünk: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. De a mi hitünk az előző kétezer évben nem szüntette meg a nemzeteknek a nyelvét. a kultúráját, a közösségi összetartását sem, hanem éppen fölemelte. Európa éppen annak a gyönyörű példája, hogy a keresztény hit alapján az egyes népek a magukkal hozott örökségüket hogyan tudják kifejleszteni úgy, hogy abból egy gazdagabb kultúra származzon, ne pedig elszürküljön a többi között, emellett megmaradjon vagy létrejöjjön köztük akár a közösségben is egyfajta testvéri kapcsolat. Azt hiszem, hogy ezt az üzenetet ma is meg kell érteni, és ebben tehát feladatunk az, hogy nyitott szívvel és tárt karral várjunk mindenkit, ugyanakkor pedig mutatkozzunk is be bátran, hogy mi pedig ezek vagyunk.

Az előttünk álló időszak milyen lesz? A húsvét különleges volt, nem szokványos, nem ezt vártuk. Mit hoz a pünkösd?

Mindenképpen egyfajta ébredést, de ez természetes is. A zsoltárral szokta imádkozni az Egyház, hogy „Áraszd ki lelkedet és minden életre kel. És megújítod a föld színét.” (vö. Zsolt 104,30). Ezt várjuk, és ezt kérjük mi is a szó természetes és természetfeletti értelmében egyaránt. Mert a Szentlélek volt az, aki az apostolokat is egy eléggé félénk, bár imádkozó közösségből missziós közösséggé tette. Attól kezdve ki mernek lépni az utolsó vacsora terméből és a zarándok-tömegnek kezdik hirdetni Krisztust. Az Apostolok Cselekedeteinek a könyve lépésről lépésre írja le, hogy a Szentlélek hatása alatt hogyan bontakozik ki az Egyház mindjárt ott, Jeruzsálemben az első nemzedék idején. Mi ezt kérjük, és ezt várjuk, hogy mi is ilyen Egyház legyünk, aki ki tud lépni a félelemből, ki tud lépni a bezárt és csupán imádkozó létből, és meg tudja osztani a hitét és az örömét a körülötte élő világgal. Ezt reméljük alapvetően.

A gyakorlatban pünkösd napja körülbelül a fokozatos engedmények és nyitások kezdetét, vagy egy állomását jelenti. Május 18. óta nyilvános szentmisét már tartunk templomainkban, de még vannak létszámbeli fenntartások, de még távolságot kell tartani, de még a tömegrendezvényeket kerülni kell. Tehát ez oldódik fokozatosan. Pünkösdkor még nem oldódik fel minden ilyen korlátozás, vagy óvatossági rendszabály, azonban már előre nézünk, és reméljük, hogy a nyár folyamán fokozatosan ez is megtörténik.

Jómagam az Esztergomi Bazilikában szoktam minden pünkösdvasárnap a bérmálás szentségét kiszolgáltatni. Ezzel zárul általában a bérmálási idény, vagy ez a csúcspontja ennek. Ilyenkor azért sok bérmálkozó szokott összejönni a bérmaszülőkkel, rokonokkal együtt. Ha most is így tartanánk, akkor ez túl lenne a tömegrendezvénynek a határán, úgyhogy a bérmálásokat általában a tavaszi idényről őszre halasztottuk. Hogy akkor hogyan fognak összetorlódni, és ezt hogyan lehet majd ésszerűen ellátni, az egy külön szervezési feladat, de megvannak az elképzelések, mondjuk, nagyobb körzetenként egy közös ünnepséget tartunk majd szeptemberben, ahol lehet. Ha nem lehet, akkor ebben az évben az is elképzelhető, hogy több pap kap olyan megbízást, hogy bérmálja meg a hívők egy-egy csoportját, hogy ne csak a püspökök vegyék ki benne a részüket. Meglátjuk, hogy hogy sikerül ez az ősz elejei szervezés.

Mindenesetre pünkösdhétfő a mai katolikus kalendáriumban már Szűz Máriának, az Egyház Édesanyjának az ünnepe. Nem véletlenül, hiszen azt olvassuk, hogy az utolsó vacsora termében, vagy más szóval az emeleti teremben együtt imádkoztak az apostolok Szűz Máriával (vö. ApCsel 1,14; 2,1). A Szentlélek eljövetele a születő Egyházat és Mária személyét is szorosan összekapcsolja. Ezért illő, hogy mi éppen a pünkösd utáni napon már erre fordítsuk a figyelmünket, tehát pünkösdhétfő az különösen is fontos ebből a szempontból.

Pünkösdhétfő az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében nemcsak a Mária-tisztelet ünnepe, hanem a Karizmák Ünnepe is, és ezt a Karizmák Ünnepét most a máriaremetei templomkertben nem tudjuk megvalósítani, de karizmák vannak.

Az 1994-es egyházmegyei zsinat óta minden évben pünkösdhétfőn valóban Máriaremetén van a nagy találkozó. Minden évben a lelkiségi mozgalmak, katolikus intézmények, iskolák, plébániák, elevenebb közösségek bemutatkoznak sátrakkal, programokat tartanak. Ezeknek a bemutatkozó találkozásoknak a csúcspontja aztán egy közös szentmise általában a szabadtéri oltárnál. Ilyenkor azért sok ezer ember össze szokott jönni, nem 500 személyes, korlátozott részvételű rendezvények ezek. Éppen ezért az idén még ilyen formában ezt valóban nem tudjuk megtartani. Viszont a karizmáknak, azaz azoknak a kegyelmi ajándékoknak, amelyet a keresztény emberek azért kapnak, hogy az egész Egyház közösségét építsék vele, ezeknek az ünnepe, ezekért való hálaadás ez most is aktuális, idén pünkösdkor is.

Mit jelent az, hogy Egyházat építő ajándékok? Lehetnek ezek rendkívüli ajándékok, akár a szerzetesrendek alapítói, akik még a szónak a szociológiai értelmében is karizmatikus egyéniségek voltak. Aztán lehetnek különleges ajándékok, amit Szent Pál felsorol: nyelvek adománya, prófétálás képessége, és így tovább (vö. 1 Kor 12,1-11; 14,1-23). De az egyes tisztségekkel, az egyes megbízatásokkal, az egyes egyházi feladatokkal is kegyelem jár együtt, amely különösen akkor nagyon hatékony, hogyha az adott feladatot egy szentségnek az erejében végzi valaki. Például amikor a pap gyóntat, akkor egyrészt gyakorolja azt a kegyelmi ajándékot, amit a felszenteléskor kapott, másrészt lehet, hogy olyan hatásai is vannak egy-egy gyóntatásnak, amire ő maga nem is számított. Tehát a bűnök bocsánata, és esetleg valakinek az élete egészen megújul, esetleg olyan szavait vagy gesztusait tekinti az egész életére irányadónak valaki, amire ő nem is gondolt, hogy ez annyira fontos. Ez előfordul a szentbeszédek során is, hogy egy olyan kifejezés marad meg a hallgatóban, amit az atya elmondott jó szívvel, de nem biztos, hogy ő azt egy központi üzenetnek szánta. Tehát ezeket a jeleket is figyelnünk kell, mert ahogyan az Apostolok Cselekedeteinek a könyve mondja: a Szentlélek velük munkálkodott (vö. ApCsel 2,4). Ha csak a mi erőnkből, csak a mi tervezésünk és teljesítményünk nyomán terjedne a hit és az Egyház, akkor azt hiszem, hogy nem tartanánk itt, nem tudna eljutni az egész világra.

Ha szabad egy személyes kérdést: hallgatom Önt, hallgattam a homíliáit is, honnan a lelkesedés? Amikor elkezd beszélni, akkor olyan lelkesen kezdi el. Most néz velem szemben komolyan, mint egy komoly úr, de amikor elkezd beszélni, ott van a lelkesedés. Honnan jön?

Ha szabad ezt dolognak nevezni, a dologból magából fakad. Ha olvassuk az Újszövetséget, vagy akár a teljes Szentírást, az egy lelkes könyveknek a gyűjteménye. Szokták azt is mondani, éppen a Szentírás is arra szólít bennünket, hogy Lélekben imádkozzunk, ne csak szóval, hanem Lélekben (vö. Ef 6,18). A középkori hagyomány az, hogy sokféleképpen lehet Lélekben imádkozni, de ha a Szentírás szavaival imádkozunk, például a zsoltárokat mondjuk, akkor a Szentlélek által sugalmazott szöveggel imádkozunk, vagyis a Lélekben. Tehát maga a szöveg, maga a téma az, ami az embert lelkesíti, és szerintem igenis a Szentírás olvasása is például, valamiképpen a Szentlélek hatását közvetíti. Ezért is szoktuk a Szentírás olvasása előtt jámborabb körökben a Szentlelket hívni.

Akkor mondhatjuk, hogy a Lélek lelkesít…

Igen, elevenítő Lélek.

Ahol most ülünk, a budavári Prímási Palota: nem messze tőlünk, itt a Magdolna-templom, ahol szintén lesz egy esemény, és akkor megint az időszerű eseményekről szeretném kérdezni.

Igen, a Magdolna-torony, ami itt áll nem messze, ez valóban templomhoz tartozott, látjuk hogy gótikus építmény. Ez volt a középkorban, a kései középkorban a budai magyarok temploma, mert a budavári Nagyboldogasszony-plébániatemplom, a mai Mátyás-templom, a város plébániatemploma a királyi kiváltsággal, ez természetesen a német városnak volt a temploma, azé a városé, amely a jogkönyvében 1418-ban rögzítette, hogy a városi tanácsban kettő kivételével mindenkinek németnek kell lenni, és bíró csak az lehet, akinek mind a négy nagyszüleje német. Érthető, hogy egy ilyen társadalmi közegben a magyarok külön templomot szerettek volna. Ez volt a Mária Magdolna-templom, amit ugyan a török időkben mecsetté alakítottak, de aztán, mikor felszabadult a város a török alól, ismét katolikus templom lett belőle. Ez volt az a templom, ami a II. világháború alatt is még a helyőrség temploma volt, ez volt a Tábori Püspökségnek a központi temploma. Ilyen minőségében szenvedett aztán bombatalálatot, és a háború után nem állították helyre, hanem lebontották, csak a torony maradt meg belőle. Úgyhogy ilyen történelmi helyen vagyunk, és ennek az emléke is kísér bennünket, amikor itt most együtt imádkozunk.

Nem ide tartozik, de egyszer kérdeztem egy építészt, hogy miért nem építik újjá ezt a templomot? Ott van a csonka torony, én naivan azt mondom – hozzá nem értő, nem építész –, hogy fel kéne építeni. Bíboros úr, nyilván nem egyezik a gondolatom Önnel, de mégis mit szól ehhez?

Én azt mondom, hogy nem tudom. Lelkipásztori szempontból itt, a várban, tehát a falon belül viszonylag kevesen laknak. A Mátyás-templomhoz mint plébániatemplomhoz kevesebb mint kétezer hívő tartozik, ami budapesti viszonylatban kis plébániának számít. Ide még egy templomot építeni pusztán ezért nem feltétlenül sürgős. Az igaz, hogy történelmileg nagyon gazdag a hagyomány, és az is igaz, hogy az 1993-ban a Szentszék és Magyarország között a Katonai Ordinariátus felállításáról kötött egyezmény függelékében szó van arról, hogy a székesegyháza a Tábori Püspökségnek az a volt helyőrségi templom Budán, de ott van az is, hogy addig is, amíg az újra fel nem épül, használhatják a Mátyás-templomot. Úgyhogy ilyen keretek között él és mozog ez a dolog. Az, hogy pontosan kié a terület, és kié az illetékesség abban, hogy erről döntsön, abban sem vagyok egészen biztos, de nem egyházi tulajdon.

Az első pünkösdkor összegyűlt tömeg döbbenten tapasztalta és fel is sóhajtottak, hogy „hogy lehetséges az, hogy mi, médek, lídek, elamiták – és sorolják tovább –, mind a saját nyelvünkön halljuk és értjük Isten csodálatos tetteit”. Amikor hallgatták az apostolokat, értették. Úgy tűnik, hogy a Krisztusról való tanúságtétel az érthető, valamiképpen önmagában érthető. Most, ma, itt és most, ebben a helyzetben mi az, amit nagyon meg kell, meg kellene értenünk?

Krisztus üzenetének vannak olyan részei, amelyeket nem rövid tételekbe vagy törvényekbe lehet foglalni, hanem történetek: az irgalmas szamaritánus története például, vagy olyan történetek, mint a tékozló fiúé. Ezek végeztével maga Jézus sem egy törvényt vonatkoztat el belőle. Azt is tud, beszélt Ő törvényhozóként: „mondatott a régieknek” – „én pedig mondom nektek” (Mt 5,21-22). Ezeknek a történeteknek a végén azonban nem ezt mondja, hanem azt, hogy „menj és cselekedj te is hasonlóképpen” (Lk 10,37). Tehát sokszor egy rövid film, egy elbeszélt történet fejezi ki azt, amit Jézus életével eszményként a hallgatói elé tűz. Azt hiszem, hogy ezek a történetek annyira közérthetőek, hogy minden kor, minden kultúra embere megérti, hogy miről van szó. Lehetnek persze olyan finomságai is, olyan részletei is az üzenetnek, amihez a kornak a nyelvezetében és szimbólumvilágában otthon kell lenni, de az alapvető üzenet az közérthető. Azt hiszem, hogy Jézus üzeni a szeretetet, az Isten- és emberszeretetnek a fő parancsát, és üzeni azt, hogy Isten annyira szeretett minket, hogy vállalta értünk az emberi sorsot, de ezt azért tette, mert Ő viszont bennünket akar az örök életbe és a boldogságba emelni személy szerint. Erről szól húsvét és pünkösd között tényleg az Egyház egész tanítása: a személyes üdvösségről, a mennyek országáról.

Fotó: MK/Merényi Zita