Napi homília – 2020. május 15.

Húsvét V. hetében pénteken János evangéliumának 15. fejezetéből olvasunk egy részletet a szeretet parancsáról (Jn 15,12-17). Két dolog feltűnő a számunkra ebben: Jézus a tanítványait barátainak mondja, mert mindent tudtul adott nekik, és felszólítja őket, hogy munkájukkal gyümölcsöt hozzanak, maradandó gyümölcsöt (vö. Jn 15,15-16).

Ha ezután a mai szentleckét olvassuk el az Apostolok Cselekedeteiből (ApCsel 15,22-31), ott azt látjuk, hogy a jeruzsálemi zsinatnak, a jeruzsálemi megbeszélésnek, az apostolok és presbiterek döntésének Antióchiába vitelével megbíznak két kiváló férfiút, Júdást és Szilást: ők személyesen élőszóval is elmondják a zsinat határozatait, de elviszik az antióchiai testvéreknek a levelet is. Utána pedig a határozat kihirdetéséről vannak egészen tömör szavak ebben a részletben: „elmentek Antiochiába, egybegyűjtötték a közösséget, és átadták a levelet. Azok örömmel olvasták a vigasztaló sorokat” – ezzel van vége a szentleckének (ApCsel 15,30-31).

A következő mondat pedig Júdás és Szilás személyéről árul el nekünk valamit, mert azt mondja: „Júdás és Szilás, akik maguk is próféták voltak, sok beszédben buzdították és erősítették a testvéreket” (ApCsel 15,32). Szóval maguk is próféták voltak. Mit jelent ez a próféta kifejezés? A legrégibb keresztény dokumentumokban, már itt az Újszövetségben is, utána pedig olyan régi iratokban, mint a Didakhé az első század végén talán, és azt követően is még vagy jó 100-200 évig. A próféta elsősorban nem azt az embert jelenti, aki megmondja a jövendőt, aki jósol, jövendöl, hanem azt az embert, aki rávilágít Isten akaratára, Isten tervét Isten útját mutatja meg a közösségnek; de nem akárhogyan, hanem beszéddel, itt van: „sok beszédben buzdították és erősítették a testvéreket” (ApCsel 15,32).

Egy modern kutató, Alistair Stewart több művében rávilágított arra, hogy a legrégibb keresztény szóhasználatban a próféta tulajdonképpen prédikátort jelent, de abban az értelemben, hogy a Szentírást magyarázza a keresztény közösségnek úgy, hogy abból a közösség erőt merítsen és útmutatást kapjon közvetlen problémáinak megoldására és a keresztény küldetésének a teljesítésére [vö. Stewart-Sykes, A., From Prophecy to Preaching. A Search for the Origins of the Christian Homily. (Supplements to Vigiliae Christianae. Vol. LIX.), Brill, Leiden 2001]. Ez pedig azt jelenti, hogy az apostolok küldetése, amit most a János evangéliumból hallottunk, hogy mindent tudtul adott nekik Jézus, de nekik pedig az a feladatuk, hogy gyümölcsöt teremjenek – gyümölcsöt, tudniillik az örömhír továbbadásában, szóval ez a küldetés ilyen prófétai beszédben is megvalósul, ez is hozzátartozik.

Ezért nem véletlen, hogy modern szerzők is, például a jezsuita André Manaranche olyan könyveket írnak, amelyekben a mai papságnak a prófétai szerepét vizsgálják. A Pap, ez a próféta – írja Manaranche, és erről egy egész könyv szól (vö. Manaranche, A., Le Prêtre, ce prophète, Fayard, Paris 1982). Mert a mai papságnak is feladata, küldetése az igehirdetés. Tehát amikor a szentmisében vagy azon kívül a Szentírást magyarázzuk nyilvános beszédben a hívő közösségnek, akkor nem egyszerűen elmélkedünk róla bármilyen irányban, hanem azt próbáljuk megtalálni, hogy ezen az üzeneten keresztül Isten hogyan irányítja ma, a mai problémák között azt a közösséget, akihez szólunk. Tehát Isten Igéjéből kell kiindulnunk és a mai élethez kell eljutnunk, nem azért, hogy ott megrekedjünk, hanem hogy éppenséggel ebben az életben is követni tudjuk ezt a Szót.

Amikor az antióchiai közösség meghallja a jeruzsálemi zsinatnak a döntését, arról, hogy nem kötelező a mózesi törvény minden előírása a pogányból lett keresztényekre, akkor nagy örömmel fogadják ezt (vö. ApCsel 15,31). Az egység, a Szentlélek öröme, egymás helyzetének a megértése indítja igazán missziójában útjára és terjedésének folyamatában az Egyházat. Tehát ezt az örömet is tovább kell adnunk ma is, ma is mindenkihez szól az evangélium, ma is úgy áll a dolog, hogy van miért továbbadnunk ezt a hírt; nem csupán őseinknek az értékes öröksége – az is –, de most az életben vigasztalónk, bátorítónk, bizalmat ad, és Jézus Krisztussal személyes kapcsolatba hoz minket. Ez pedig azt jelenti, hogy egymásra is másképpen nézünk, hogy azokat a nehézségeket, amiket akár a járványidőszak, akár az újrakezdés, akár az azzal kapcsolatos feladatoknak a pontos megtalálása jelent, ezeket is Belé vetett bizalommal és nagy-nagy optimizmussal kezdjük el kezelni. Adja Isten, hogy ezt mindannyian megtehessük!

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: