Napi homília – 2020. április 7.

Nagykedden az Egyház folytatja Izajás próféta könyvének olvasását (Iz 49,1-6), hiszen a szenvedő szolga, a Messiásnak ez a különleges alakja most új színekben jelenik meg, és ahogy közeledünk a szenvedés napjaihoz, úgy lesz egyre világosabb Izajás jövendölésének az a sok eleme, amely Jézusban majd beteljesedik.

A mai szakaszban két különleges tulajdonságát, két különleges feladatát halljuk a Messiásnak az egyik, hogy fölemeli Jákob törzseit, vagyis visszatéríti Izrael maradékát (vö. Iz 49,6), hozzákapcsolja ismét szeretetszövetségben az Úrhoz, de másrészt Ő lesz a nemzetek világossága (vö. uo.), tehát küldetése egyetemes lesz, az egész emberiséghez szól. Ez az egyetemesség az, ami most a szenvedés és a kereszthalál közeledtével az Egyház számára olyan aktuálisnak, olyan napi jelentőségűnek is tűnik. Ez az, amit a János evangélium 13. fejezetének mai evangéliumként felolvasott részlete is nagyon nagy erővel említ, hiszen itt is arról van szó, hogy Jézusban a világosság győzedelmeskedik – majd, de előtte el kell távoznia a tanítványok köréből olyan helyre, ahova ők nem mehetnek vele. Tehát megjövendöli halálát.

Ugyanakkor ez a történet az utolsó vacsorának egy részlete. Nem véletlenül. Nagykedden és Nagyszerdán már az evangéliumok az utolsó vacsorának bizonyos elemeit vonultatják fel, nem szólva arról az ősi egyházi hagyományról, amelyik lehetségesnek mondja, hogy talán az utolsó vacsora nem is csütörtökön, hanem már kedden vagy szerdán sorra került.
Ezek az elbeszélések olyan titkokat, olyan igazságokat mutatnak fel, amelyeknek a teljes átelmélkedése majd a Szent Háromnapban válik igazán aktuálissá.

Itt, az evangéliumi szakaszban (Jn 13, 21-33. 36-38) Júdás árulásáról van szó, arról, hogy már a sátán belészállt, el kellett hagynia az utolsó vacsora termét. Megint utal János evangélista arra, hogy nála volt a pénz, ezzel mintegy anyagiassággal gyanúsítja. Bár szólnak a híradások, szólnak a későbbi keresztény értelmezések arról is, hogy Júdásnak a neve, a Iudász Iszkariótész (vö. Mt 10,4), vagy ahogy itt találjuk, a mostani evangéliumi szakaszban, Júdás, a Karióti Simon fia (Jn 13,2) talán szikárius volt. Talán egy szigorúbb, egy radikálisabb szektához tartozott, és lehetséges, hogy Jézust valamiféle politikai értelemben gondolta ő győzni hivatott Messiásnak, és amikor látta, hogy Jézus szelíd, hogy katonai szervezkedésbe nem fog, akkor lehet, hogy csalódott benne. Ezek a magyarázatok inkább már csak a késői elmélkedéshez tartoznak.

Az azonban tény, hogy Júdásnak a neve az evangéliumokban mindenütt szerepel, ellentétben a manapság néha felmerült pszichológiai elképzelésekkel, hogy tudniillik talán ez már antijudaista elnevezés volna, hogy azért került volna Júdás neve árulóként a szövegbe, mert ezzel is a zsidóságra akarták terelni a rossz hangulatnak, vagy a gyanúnak az árnyékát. Nos, ezzel szemben a valóság az, hogy itt tényleg történelmi nevekről van szó. Jézusnak a neve éppúgy, mint Júdásé – Jehuda és Jeshua – elterjedt személynevek voltak Krisztus korában. Gondoljunk csak Jézus, Sirák fia, a késői ószövetségi könyvek egyikének szerzője, vagy más újszövetségi szereplők is előfordulnak ezen a néven. Ezért is teszik hozzá Jézus nevéhez gyakran a jelzőt, hogy a Názáreti Jézus, vagy később a keresztények, a hívők a Krisztust, a Messiást. Ugyanígy Júdás esetében is hozzá kell tenni valamit a nevéhez, hogy az egyébként gyakori nevet azonosítani tudjuk, például a Karióti Júdás elnevezést.

Fontos dolog, hogy Júdásnak a személye nem központi szereplő. Nem arról van szó, amit évszázadokkal későbbi gnosztikus apokrifek állítanak, hogy talán még pozitív szereplő is volna, hanem a legősibb és legeredetibb tanúságok arról szolnak, hogy ő egyike a tanítványoknak, aki azonban a drámai pillanatokban árulást követ el.

Azért a mai evangéliumban nem feledkezhetünk meg Péternek a gyöngeségéről sem, hiszen most van szó arról ebben a Jánosi szakaszban, hogy Simon Péter nagyon bátran fogadkozik, hogy ő hűséges lesz Jézushoz, hogy követi Őt bárhova, még az életét is adja érte (vö. Jn 13,37). Jézus pedig megjövendöli, hogy mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadja meg (vö. Jn 13,8).

Így vagyunk ezzel mi is. Sokszor úgy érezzük, hogy szeretjük Jézust, hogy készek volnánk sok mindent megtenni érte. Csak éppen amikor előadódik egy váratlan, egy komoly helyzet, akkor mégis megrendülünk. Az Ő színe előtt kérdezzük meg magunktól: Valóban szeretjük őt? Tudnánk vele együtt vállalni mindazt, amit Ő értünk elvállalt? Kérjük a segítségét, hogy imádságban és lelkileg vele egyesülve tölthessük ennek a Nagyhétnek a napjait!

A hanganyag 46.50-kor kezdődik innen!