Napi homília – 2020. április 4.

Nagyböjt 5. hetének szombati szentírási olvasmányai Ezekiel könyvéből (Ez 37,21-28) és János evangéliumából (Jn 11,45-57) valók. Ezekiel olyan jövendölést fogalmaz meg, amely a választott nép sorsának jobbra fordulását, az isteni szövetség örök időkre szóló megerősödését és kiteljesedését ígéri. Azt mondja: „Dávid lesz majd királyuk mindörökké.” … „Azon a földön laknak majd, amelyet a Mindenható Jákobnak adott.” … „A béke örök szövetségét” köti meg népével. (vö. Ez 37,25-26). Ezek a kifejezések olyan fennköltek és olyan nagy távlatot adnak, hogy nyilvánvalóan messiási töltés van mögöttük. Mégis van bennük nagyon konkrét földies tartalom is, hiszen arról a földről beszél, amelyet az Úr Jákobnak adott, az ígéret földjéről. Azután beszél arról is, hogy mindezeknek azért feltétele van, ez is egy pozitív jövendölés alakját ölti. azt mondja a próféta: „Az Úr törvényeihez fognak igazodni” (Ez 37,24). Tehát a választott nép megtartja az Úr törvényét és az örök béke szövetségét köti vele az Úr.

Mit találunk ezzel szemben a János evangéliumban? Jézus Krisztus körül a dráma egyre fokozódik, még pedig pont azok az elemek, amelyek a jövendölésben szerepelnek, megjelennek Jézus személye körül is, csak egy kicsit más értelemben, mint ahogy azt sokan elgondolták volna. Szó van a törvényről, de Jézus azt mondja, hogy ő „beteljesíti a törvényt”, „egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesül” (vö. Mt 5,17-18). Ugyanakkor viszont az egész törvényt és a prófétákat a szeretet nagyszerű parancsában foglalja össze (vö. Mt 22,34-40).

A személye körüli konfliktusok egyik oka éppen az, hogy azzal vádolják, megszegi a szombatot, sőt olyan kijelentést tesz: „az Emberfia ura a szombatnak is” (vö. Mt 12,8). Másrészt az ország kifejezés körül is egészen új gondolatok merülnek fel, mert Jézus „az Isten Országáról”, a Mennyek Országáról beszél. Szemmel láthatólag nem csupán egy földi királyságot akar helyreállítani, hanem valami többet, Isten uralmát. Isten uralmát, amely nem köthető egyetlen földi helyhez, ugyanakkor nem szakad el Jeruzsálemtől, nem szakad el népétől és hazájától. Tehát az Ország kiterjesztése egyben a messiási várakozásoknak nemcsak betöltését, hanem meghaladását is jelenti. Beszél a népről is, hiszen a népről azt ígérte Ezekiel próféta, hogy az Úr majd megsokasítja a népet (vö. Ez 37,26). Jézus pedig olyan mértékben fordul szeretettel minden ember felé, hogy az Őt követőket, a benne hívőket tekinti a saját népének, vagyis kitágítja a választott nép fogalmát az egész világra. Nem helyettesítésről, hanem a szeretetben való bővítésről és kitágításról van szó. Igen ám, de ezt a nagyszerű küldetést a kortársak sem értik, vagy ha néha megsejtik is, hogy mi van mögötte, nehezükre esik elfogadni. Hiszen ők egy nemzet fogalmában gondolkodtak, egy földi hazáért dolgoztak nagyon sokan, és annak a sorsában látták csak az isteni irgalomnak, az isteni gondviselésnek a megnyilvánulását.

Jézus körül tehát egyre inkább gyülekeznek a viharfelhők, és amikor a főtanács már arról tárgyal, hogy mi legyen Jézus sorsa, gyakorlatilag már ítélkeznek fölötte a távollétében, hogy aztán egy valódi eljárást is előkészítsenek. Akkor Kaifás főpap az, aki a János evangélium szerint kimondja azt a mondatot, amit az evangélista próféciának tekint. Azt nevezetesen, hogy „jobb ha egy ember hal meg a népért, mint hogy az egész nemzet veszélybe kerül, vagy pusztulásra jut” (vö. Jn 11,50). Ez a mondat hétköznapi politikai értelemben ugye azt is jelentheti, hogy ha itt egy önjelölt Messiás zavargásokat szít, esetleg a római hatalom beavatkozik, és a nép sorsa rosszabbra fordul, esetleg a népre egészen súlyos csapások vagy megtorlás vár. Ugyanakkor az, hogy „jobb ha egy ember hal meg a népért”, ebben benne van az is, hogy nem érdemes nagyon keresni, hogy Jézusnak személy szerint milyen bűne van, vagy miben sértette meg a törvényt, arról van szó, hogy a helyzetet meg kell oldani. Tehát a mondás mögött egyfajta cinizmus is rejlik. Ehhez aztán az egyházatyák persze hozzáteszik, hogy Kaifásnak az alakja nem éppen egy tiszteletre méltó főpapi figura. „Jobb, ha egy ember hal meg a népért” – az evangélista itt rádöbben, hogy pont erről van szó, ez történik: Jézus meghal nem is csak a népért – a népért, persze elsősorban a választott népért –, de az egész emberiségért, hogy az igazak az egész világból egyetlen új népet alkossanak. Isten irgalmának a nagy megnyilvánulása lesz Jézus halála, és ezt akarata ellenére, akaratán kívül Kaifás főpap is megjövendöli.

Jézusnak a műve tehát a kortársak fantáziáját messze meghaladja, de mégis a tanítványoknak az emlékezete alapján lassan kirajzolódik az a kép, amely ma is döbbenetet kelt bennünk, ma is évről-évre, amikor elkezdjük a Nagyhét ünneplését, kirajzolódik előttünk ez a dráma, s megállunk félelemmel, tisztelettel és a szeretet örömével Istennek azelőtt a titokzatos tette előtt, amit megváltásnak nevezünk.

A meghallgatás indítása innen:

Meghallgatás innen!