Napi homília – 2020. április 25.

Húsvét II. hetében a szombati evangélium (Jn 6,16-21) Jézus földi életének egy különleges eseményét beszéli el: a Mester a vízen járva közeledik a háborgó tavon hajózó tanítványokhoz. Aranyszájú Szent János bölcs megfigyelése szerint ez a csoda egyike azoknak, amelyeket Jézus nem a nagy tömeg nyilvánossága előtt vitt végbe, hanem külön a tanítványai számára művelt. Ilyen volt a színeváltozás csodája is a Tábor hegyén, ilyen később, a feltámadás után Jézus némelyik megjelenése is. Ahogyan Jézus nem csak nyilvánosan, a tömeg jelenlétében oktatta tanítványait, hanem néha külön is hívta őket, ugyanúgy külön csodákat is művelt a számukra, amelyeket a nép nem látott, mert méltányos volt, hogy azok, akikre a világ megtérítésének nagy feladatát bízni akarta a legnagyobb ajándékokat és a legnagyobb kegyelmeket kapják. (vö. 43. homília Szent János evangéliumáról, PG 59, 245.).

Jézus vízen járásának történetét más evangéliumok is közlik. Olyan eseményről, olyan történetről van szó, amely bevésődött a tanítványok emlékezetébe, amely lényeges mondanivalót hordoz. János evangéliumában a vízen járás történetét szinte keretbe foglalja a kenyérszaporítás csodája (Jn 6,1-15), majd pedig Jézus beszéde az élet kenyeréről (Jn 6,22-59). Ez a kenyér hasonlít a mannához, Jézus is képes táplálni éhező követőit, de ő többet kínál a testi eledelnél, az örök élet kenyerét adja nekünk. János evangéliuma össze is hasonlítja ezt a mamával. Jézus azt mondja: „nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből, és életet ad a világnak.” (Jn 6,32-33). Ha pedig Jézus műve párhuzamos az Úr szabadító tettével, amely kivezette a népet az egyiptomi szolgaságból, akkor Jézus személye is párhuzamos Mózessel, de nagyobb nála.

Olyan tulajdonságai villannak fel, amelyek alakját isteni fénybe öltöztetik. Ezek közé tartozik a vízen járás. A Midrás Rábbá szerint (vö. Smot rabba 25,6) senki sem hasonló az istenek közül az Úrhoz, és műveihez semmi sem fogható, mert senki sincs, aki műveihez hasonlót tudna tenni. A világ szokása szerint a test és vér, vagyis az ember az úton jár, de készíthet magának ösvényt a tengerben? Isten azonban nem ilyen, mert Ő utat készít magának a vízben. Ahogyan a zsoltár mondja: „Utad átvitt a mély tengeren, és ösvényeid átszelték a nagy vizeket, de lábad nyomát nem láthatta senki” – olvassuk a 77. zsoltárban (Zsolt 77,20). Aki áthalad a nagy vizeken, az maga az Úr, Mózes az ő megbízásából, az ő parancsára vezeti a népet. Jézus azonban a vízen jár, és Pétert szólítja fel – mondjuk a Máté evangélium elbeszélése szerint –, hogy lépjen ki a bárkába (vö. Mt 14,29).

Jézus tehát az evangélium szerint nagyobb, mint Mózes, mert szuverén módon ura a víznek is. De Jézus szól is a tanítványokhoz, bátorítja őket: „Én vagyok, ne féljetek!” – mondja (Jn 6,20). Ez az „én vagyok” János evangéliumában újra és újra visszatér, ünnepélyes hangsúlya van. Jézus nem egyszerűen csodadoktor, vagy népi gyógyító, Ő maga az, aki a Kivonulás könyvében az égő csipkebokorban így mutatkozik be Mózesnek: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). A húsvéti időben az Egyház a feltámadt Krisztus megjelenéseit olvassa a liturgiában. Ott is szerepel, hogy Jézus így üdvözli tanítványait: „Én vagyok, ne féljetek!” A feltámadás fényében Jézus életének csodái már isteni valóságának jelei és bizonyságai. Ezzel a hittel, ilyen bizalommal és szeretettel kövessük Őt!

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: