Szentmise a Jézus Isteni Szívéről Nevezett Karmelita Nővéreknél

Újpest, 2017. október 29-én

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

(Máté 25, 31-46)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Hálát adunk Istennek a mai szentmisében a Jézus Isteni Szívéről Nevezett Karmelita Nővérek újpesti jelenlétéért. Azért a 110 esztendőért, amely Szent Józsefről nevezett Boldog Mária Terézia alapító anya magyarországi látogatása és az újpesti első alapítás óta nagy nehézségek ellenére is sok kegyelmet hozott. Ez az alapítás Isten kegyelméből képesnek bizonyult arra, hogy a betiltás hosszú évtizedei után új életre keljen. Amikor a megújult szolgálathoz útmutatót keresünk, az alapító anya hitét és szándékát kell figyelmünk középpontjába állítanunk. Az ő szándéka pedig magából az evangéliumból táplálkozott. A kármelita nővérek olyan kongregációját hozta létre, amely nem a szigorú klauzúrás monasztikus életet választotta, hanem az aktív szeretetszolgálat felé fordult, Jézus Isteni Szívének szeretetétől indítva.

A mai evangéliumban azt olvastuk, hogy: „Majd ha eljön az Emberfia az angyalok kíséretében, helyet foglal dicsőséges trónusán”. A dicsőség trónján[1]. Ez a fogalom benne áll az ószövetségi hit világában. A dicsőség trónja annak a trónja, akinek a nevét nem lehet kimondani. Ezen a trónon ül Jézus Krisztus, az Istenember. Olyan bíró, aki meg tudja érteni gyöngeségeinket, hiszen valóságos emberként végigélte az emberi életet. De pásztor is ez a király, aki ítélni jön, összetereli nyájként a népeket. Népének maga az Úr a pásztora, ahogy Ezekiel prófétánál olvassuk. Megint csak maga az Úr. Krisztus pedig, az ítélő Krisztus, azon a napon maga a világot ítélő Úr. De nem az Atya, hanem a Fiú az, akire az ítélet bízatott. Ő az, aki mint a megtestesült második isteni személy, emberként is megértő tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt (vö. Zsid 5,2). A juhokat és kosokat elválasztja egymástól: ki-ki elnyeri megérdemelt jutalmát vagy büntetését. Mintha az ítélet már meg is történt volna. Hiszen tanítja hitünk a különítéletet is. Az utolsó ítéletnek ebben a nagy víziójában pedig mintha ünnepélyesen kihirdetnék az ítéletet és felolvasnák hozzá, vagy elmondanák hozzá az indoklást is. Ezért ül le a bíró a székbe, és ezért kezdi el az ítélet indoklását. Nem arról szól az evangélium, hogy a világ magától fejlődik, és teljes egészében eljut a paradicsomi állapotba vagy akár a megdicsőült, boldog lét rendjébe. Azt sem olvassuk, hogy az örök bíró mindenkit felment és mindenkit bebocsát az örök boldogságba. Mert igaz, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1.Tim 2,4), de szabad akaratot ajándékoz nekünk, ezért vissza is élhetünk ezzel a lehetőséggel. El is utasíthatjuk a királyi menyegzőre szóló meghívást (vö. Mt 22,8; Jel 19,9; Jn 5,28-29). Ennek alapján lehet az ember sorsa az örök üdvösség vagy az „örök büntetés”[2]. Az utolsó ítélet hirdetése tehát megtérésre szólítja az embert. A világ kezdetétől nektek készített országot vegyétek birtokba – mondja a bíró az áldottaknak.
Talán eleve erre vannak rendelve? Ezt akarja mondani nekünk a Szentírás? Előre tudta, hogy kik kerülnek oda, csak nekik készítette az országot, senki másnak? Isten mindentudásában és időtlenségében nincs előre és utólag. Csak számunkra, az időből nézve különbözik az előbb és a később. Lehetetlen, hogy Isten egyeseket tetteiktől függetlenül ki akarna zárni az üdvösségből. Az utolsó ítélet indoklásában a Király, az Örök Bíró, aki az Emberfia, maga mondja, hogy miért mehetnek be az igazak Isten országába. És az indokok között emberi cselekedetek vannak. Olyan cselekedetek, amelyek nem végzetszerűen zuhannak az emberre, hanem a saját tettei, amelyekről dönteni lehet. Mert dönthetünk néha az életben, hogy az éhezőnek odaadjuk-e az ennivalót, hogy a ruhátlannal, a rabbal, a magányos beteggel törődünk-e. Tehát Isten kegyelmén kívül rajtunk, a mi szabad cselekedeteinken múlik, azon is múlik az üdvösségünk. Nem végzetszerű, hogy üdvösség vagy kárhozat lesz-e a sorsunk. De mik is ezek az indokok, mik is ezek a feltételek, amelyek alapján üdvözülünk vagy elkárhozunk? Amit itt az evangélium felsorol, az a hat dolog, az irgalmasság cselekedetei közé tartozik. Ismertek voltak ezek az Ószövetségben, a prófétáknál, Jób könyvében. De mintha másutt, az Újszövetségben, Jézus más feltételekről beszélne. Nem azt mondja például valamikor, hogy: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül?” (Mk 16,16). Vagy megint másutt a megtérésről beszél. Itt pedig erről mintha szó sem lenne, hanem csakis ezekről a cselekedetekről, amelyeket a legkisebbeknek megtesz, vagy nem tesz meg az ember. Ez a felsorolás nem kimerítő. Sehol sem áll, hogy csak ilyen okból, csak ezek alapján dől el az ember sorsa. Ezek inkább erős és mellbevágó példák.
Másrészt a többi feltétel, amiről Jézus máshol beszél, szorosan és bensőleg összefügg ezekkel, hiszen az ítélő Krisztus mindig azt mondja a végén, hogy „nekem tettétek”. Hogy nekem innom adtatok, nekem ennem adtatok, engem fogadtatok be. Rá való tekintettel tesszük a jót a rászorulókkal. Még ha nem tudja is ezt valaki világosan, akkor is örök érdeme, ha jót tesz embertársaival. Hát még, ha valaki tudja mindezt, hát még, ha megismerte Krisztust, ha szereti őt, és az ő kedvéért teszi mindazt, ami értékes az életében. Tehát nem ellenkezik, nem is különbözik igazán a megtérésnek, a hitnek, a Krisztus szeretetének követelménye ezektől az emberi jótettektől, amelyeket az ítélőbíró felsorol. És mégis, amikor végigolvassuk mindezt, újra azt kérdezzük magunktól, hogy mi hogyan állunk ezzel.
Boldog Mária Terézia anya ezt a krisztusi üzenetet értette meg. Ezért szentelte életét az elhagyott gyerekeknek, a szegényeknek, az időseknek. Ezért alapította magyarországi házait is. Meghatottan olvassuk önéletrajzában, hogy milyen nyomorban éltek azok a nővérek, akik Boldog Mária Terézia anyát Angyalföldön először befogadták. Másutt azt írja, hogy az iskolás gyerekeket tömegesen küldték el az iskolából, mert nem voltak rendesen felöltözve[3]. Teljesen életszerűek az alapító anya sorai a papok és a szerzetesek iránti gyűlöletről is Angyalföldön és Újpesten[4]. Olyan környék volt ez, ahol még az 1919-es kommün idején is Mihalovics Zsigmond atyának szüksége volt arra, hogy nagyapám kísérje el, ha misézni ment, vagy ha beteghez hívták. Ebben az összefüggésben szinte csodálatos volt, hogy a gyerekekért önzetlenül dolgozó nővérek milyen hamar kivívták az emberek tiszteletét és szeretetét. Az Esztergomi Főegyházmegye segítőkészsége abban az időben túlterjedt az egyházmegye határain. Az Újpesten dolgozó nővéreket rendszeresen segítette Kohl Medárd esztergomi segédpüspök, aki Vaszary Kolos prímás megbízásából támogatta a szegényeket. De persze a segítség nem jött magától. A nővéreknek üzletről üzletre járva kellett támogatást kérniük. Így kezdődött az a nagyszerű történet, ami különböző magyarországi otthonok alapításával bizonyította a Jézus Szívéről nevezett kármelita nővérek szeretetét és áldozatkészségét. Ez az a tanúságtétel, amire ma is nagy szükségünk van. Hálásak vagyunk a nővéreknek kitartásukért. Kérjük számukra és az egész plébánia számára Isten bőséges áldását!
Ámen.

[1] Mt 25,31-ben szó szerint „dicsőségének trónján”; vö. Das Neue Testament. Griechisch und Deutsch, hrsg. E. Nestle – K. Aland u.a., 26. kiad., Stuttgart 1986, 73.
[2] Vö. Katolikus Egyház Katekizmusa 1038-1041.
[3] Vö. SZENT JÓZSEFRŐL NEVEZETT MÁRIA TERÉZIA ANYA, Önéletrajz, Budapest 1997, 209.
[4] Uo. 208.