Szentbeszéd Mindenszentek főünnepén

Esztergomi Bazilika, 2017. november 1.

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

(Mt 5,1-12a) 

Krisztusban Kedves Testvérek!

Mindenszentek ünnepén az evangéliumban Jézus beszédét olvassuk a nyolc boldogságról. A boldogságról szóló mondások az Ószövetség régebbi és újabb könyveiben, de az ószövetségi apokrif iratokban, a qumráni közösség irataiban, sőt a Krisztus után élt rabbik tanításában is megtalálhatók. A bölcsességi hagyományoknak olyan részét alkotják ezek a mondások, mely még Izrael közösségén kívül a szomszédos népek irodalmában is megjelent. Csakhogy Jézusnak a hegyi beszédben szereplő boldogság-mondásai nem csupán emberi életbölcsességet tartalmaznak. Inkább a végső idők beteljesedésével vannak összefüggésben, vagyis Jézus tanításának központi témájával, azzal, hogy az ő személyében elközelgett, sőt sok szempontból már el is érkezett Isten országa.

A figyelmes összehasonlításból kitűnik, hogy sem a régebbi iratokban, sem az Újszövetség többi könyveiben szereplő mondások nem olyan szerkezetűek, mint a hegyi beszédben olvasható jézusi kijelentések. Tehát valami sajátosságról, valami egyéni hangról, valami különleges üzenetről tanúskodnak[1].
A nyolc boldogságról szóló beszéd magvát olyan mondások alkotják, amelyek mindig a boldogok szóval kezdődnek. Ezután – igen rövid formában – olyan embereket jelölnek meg, akik valamilyen szempontból szenvednek. Az egyes mondások harmadik része annak megindoklása, hogy miért boldogok ezek a világ szemében szerencsétlen emberek. Ez az indoklás pedig mindig a végső időkre, a beteljesedésre vonatkozik. Az Istentől elérkező megváltás és szabadulás ígéretére. Megjegyzendő, hogy némelyik boldogság-mondásban a jövőre vonatkozó és szenvedő igealak áll, például: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztaltatnak” (Mt 5,4); „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7). A boldogság oka tehát, hogy megváltozik az ember jelenlegi nyomorúságos állapota Isten ajándéka és Isten cselekedete révén, amelyre a végső beteljesülésben kerül sor. Mindez arra mutat, hogy a boldogságról szóló mondásokban egészen különlegesen is magának Jézusnak a hangját halljuk[2].
Nem véletlen, hogy az Úr imádságában, a Miatyánkban arra tanít minket Jézus, hogy kérjük: „Jöjjön el a te országod!” (Mt 6,10; vö. Lk 11,2). Isten országának elérkezése vigasztalást hoz, mert a szenvedők fájdalma az örök üdvösség lakomájának örömébe fordul. Szent Márk evangéliuma szerint, de Máténál és Lukácsnál is saját szenvedésére és áldozatára tekintettel mondja Jézus az utolsó vacsorán: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek, hogy nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom Isten országában” (Mk 14,24-25; Mt 26,29; vö. Lk 22,18). A nyolc boldogságban tehát Jézus szívének egyik legfőbb gondolata nyilatkozik meg, amit saját magára is alkalmaz. A földi életben átélt szenvedés és áldozat után őt magát embersége szerint is, és hűséges követőit is az Istennel való különleges közösség és az örök boldogság várja.
Ez a boldogság azonban mégsem csupán a szenvedésnek valamilyen ellentételezése vagy az emberi érdemek jutalma, hanem Isten irgalmának ajándéka. Az idők végén maga Isten a főszereplő, ő az, aki kiteljesíti igazságosságának és szeretetének uralmát. Mi, emberek, várhatjuk ezt. Szükségünk van rá, de a magunk erejéből elérni nem tudjuk. Csak Isten tehet teljesen és véglegesen boldoggá minket. Nekünk nyitott szívvel kell befogadnunk az ő ajándékát. Ha tudjuk, hogy szegények vagyunk, hogy nincs meg mindenünk, ami a boldogsághoz szükséges, hogy mindezt nem is vagyunk képesek biztosítani magunknak, akkor jó úton járunk. Ha éhezzük és szomjazzuk az igazságot, ha vágyakozunk rá, de tudjuk, hogy mi magunk itt a földön nem tudunk teljes igazságot szolgáltatni, akkor jó úton járunk, mert belátjuk gyengeségünket. Ha irgalmazni tudunk másoknak, adni akkor is, ha nem jár nekik, megbocsátani, ha megbántanak, akkor tudjuk, mi a bocsánat, és el tudjuk fogadni Isten irgalmát.
Ez az az alapmagatartás, amely a szenteket jellemzi. Merni kell életünk súlypontját Istenbe helyezni: az ő irgalmába, igazságosságába, végső harmóniájába, ami maga a béke. Ha ilyen összefüggésben látjuk magunkat és így éljük le az életünket, akkor nem hiányzik Isten segítsége sem, akkor földi életünk vége beteljesülés lesz a számunkra, mert be tudjuk fogadni Isten boldogító szeretetét. Ebben a reményben, ebben a felismerésben kell élnünk, és akkor igazán szegények leszünk. Akkor a földi tulajdon a helyére kerül, a békesség foglalja el a hatalomvágy helyét, akkor meglátjuk a szentek életében, hogy az egyetlen nagy, krisztusi eszménynek mindannyian egy-egy vonását valósították meg. Akkor megtalálhatjuk a saját életünkben is azokat a helyzeteket, amelyek számunkra is kijelölik az utat az örök boldogság felé.
Kérjük minden szentek közbenjárását magunkért és szeretteinkért, akik már eltávoztak a földi életből, hogy mindannyian találkozhassunk Isten országának ünneplő közösségében.
Ámen.

[1] Vö. JOHN P. MEIER, Un ebreo marginale. Ripensare il Gesú storico. 2 Mentore, messaggio e miracoli (Biblioteca di teologia contemporanea 120), 4. kiad., Brescia 2012, 426.
[2] Vö. uo. 427.