Isten hozta weblapunkon!
 

Homília Szent László király tiszteletére celebrált ünnepi szentmisén

Győrben, 2017. június 27-én

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

(Bölcs 10,10-14)

Főtisztelendő Apostoli Nuncius úr, Érsek és Püspök atyák,
a világi hatóságok igen tisztelt képviselői,
Kedves Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

  Szent László király ünnepének ószövetségi olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből való. Nagy ígéretet tartalmaznak ezek a mondatok: a testvére haragja elől menekülő igaz embernek az Úr megmutatja a helyes utat. Feltárja előtte Isten Országát és a szent dolgok tudományát, megáldja munkáját (vö. Ter 30, 25-43), megvédi őt az ármánykodóktól, az ellenségtől és az üldözőktől. Szent László király életében ezek az ígéretek beteljesültek.

  Az ószövetségi mondás Jákob történetére utal, aki Ézsau haragja elől menekül (vö. Ter 27, 44-45), majd látomásban megpillantja a mennybe vezető létrát (vö. Ter 28, 10-22).

  Szent László királlyal is terve volt az Istennek. Neki is különleges szerepet szánt egy nép evilági és lelki történetében. Megadta neki, hogy megvédje a magyarságot és az országban élő többi népeket a nomád betörésektől. De előbb ő is átélte a rivalizálást, harcolnia kellett Salamonnal és az őt támogató németekkel az ország függetlenségéért. László nem kereste a királyságot, de testvére, I. Géza halála után őt választották meg királlyá. Bár a koronázást csak akkor fogadta el, mikor már Salamon megtört és a királyságról lemondott. Magyarország függetlenségét a Német Birodalomtól Szent László 1077-ben azzal mutatta meg, hogy trónra lépését nem a császárnak, hanem VII. Gergely pápának jelentette be. László királynak még évekig harcolnia kellett a németek ellen, de fenyegették az országot a Bizánci Birodalom ambíciói is. Szövetségese volt a Pápai Állam és a dél-itáliai Normann Királyság, Velence viszont a bizánci császárt támogatta. Ilyen összefüggésben került sor a balkáni háborúkra. Majd később, miközben IV. Henrik császár Rómát ostromolta, László király unokaöccseinek segítségére sietett és visszaszerezte számukra Krajnát és az isztriai grófságot. Ezzel párhuzamosan terjedt ki ellenőrzése a mai Horvátország jelentős részére. 1073-ig a Horvát Királyság a bizánci császár fennhatósága alatt állt. 1085-ben a normannok ellen folytatott háborúban Velence nem ismerte el Horvátországot királyságnak, hanem Dalmát és Horvát Hercegségről beszélt és ezt a címet magának a velencei dózsénak tulajdonította. Így egyfajta érdekközösség jött létre Magyarország és a horvát nép jelentős része között. Szent László király helyreállította Horvátország királyság jellegét, királyként pedig unokaöccsét, Álmos herceget ismerte el[1].

  Nem véletlen, hogy László király hős vitézként és lovagként vonult be a magyar nép emlékezetébe. A történelmi helyzet szinte folyamatos háborúkra kényszerítette. Ezek jó része a haza védelmével szorosan összetartozott. Voltak olyan katonai vállalkozásai is, amelyekre valamiképpen a becsület kényszerítette. Esküvel megpecsételt szövetségek, különösen pedig a szoros rokoni kötelék, amely a lengyel, a cseh-morva, sőt a mai Ukrajna területén elhelyezkedő orosz fejedelemségek uralkodói családjaihoz kötötte. Nem véletlenül hívták hajdan László királyunkat lengyel Lászlónak, hiszen édesanyja lengyel hercegnő volt.

  Ez a fajta európai szemlélet, amely egyben az ország stabilitásának és megszilárdulóban lévő keresztény kultúrájának védelmét is jelentette, kirajzolta egy régió körvonalait. Ez a nagy földrajzi tájegység pedig Horvátországtól magyar, cseh, lengyel területeken át egészen a keleti kereszténység határáig terjedt. Nem egyetlen birodalom fogta össze a terület népeit, hanem szövetségesek összetartása és emberi közelsége.

  Hogy a kialakuló keresztény nyugatnak ez a keleti része a kereszténység elterjedésének ideje és módja miatt is, meg a földrajzi viszonyok alapján is erősen összetartozik, azt a pápaság a középkorban is messzemenően figyelembe vette. Sokszor ugyanazt a főpapot küldték pápai legátusnak a Magyar, a Lengyel és a Cseh Királyságba. A legátusok zsinatai nem egyszer ugyanazokat a fegyelmi szabályokat vezették be. Amikor pedig a XIV. században az Anjou dinasztia egyesítette Lengyelországot és Magyarországot úgy, hogy közben nagy hangsúlyt helyezett az itáliai jelenlétre is, a Pápai Udvar ugyanazokat a személyeket küldte tizedszedőnek is mindezekbe a királyságokba. A világi, az egyházi és a kulturális élet azóta is ezer szállal kapcsolódik egymáshoz ebben a régióban. A közmondás szerint a magyarok és a lengyelek testvérek. Ez kifejezi mindezt a gazdag történetet és utal arra is, hogy annak idején, már a X-XI. század fordulóján egyetlen nagy akció keretében történt a lengyelek és a magyarok megtérése a keresztény hitre.

  Kötelességem elmondani, hogy az Esztergomi, illetve Esztergom-Budapesti Főegyházmegye története pontosan ezt a kapcsolatot fejezi ki. Szent Adalbert prágai püspök a Szent István által alapított Esztergomi Bazilika első védőszentje lett. Tanítványai, szerzetesei köréből pedig úgy tűnik, többen is kikerültek az első esztergomi érsekek közül. Szláv szerzetesek éltek Nyitra fölött a Zobor hegyén. Velük volt kapcsolatban Szent András és Benedek, akiknek tisztelete hazai egyházunk legrégibb kincsei közé tartozik.

  Szent László király sokat tett azért, hogy az ország állandó hazája és szeretett otthona lett a magyar népnek. A külső ellenségtől hadvezérként védte meg az országot, „az élet- és vagyonbiztonság megrontóitól (viszont) mint a magyarok igaz bírája szabadította meg hazánkat”[2]. A kereszténység megszilárdítása érdekében végzett munkáját két új püspökség, Nagyvárad és Zágráb alapítása jelezte.

  Fontosnak tartotta, hogy a püspök ismerje a rábízott hívő nép nyelvét. Ezért, hogy a szlavón nép alkalmas főpásztort kapjon, sógorától, Ottó olmütz-i hercegtől kért püspöknek alkalmas szláv papot és őt szenteltette fel a Zágrábi Egyházmegye hívei számára [3]. Ez az epizód is mutatja, hogy abban a korban még László király édesanyjának Krakkóban beszélt nyelve, a morvaországi szlávok nyelve és a zágrábi hívek nyelve nem vált el annyira egymástól, mint manapság, hanem maga ez a nyelv is erős, közösséget alkotó tényező volt, és ezt László magyar királyként is nemcsak a legnagyobb természetességgel alkalmazta, hanem érzékeny lélekkel fel is használta a keresztény hit és a közösség építésére.

  László királyt kortársai és az utókor szentnek tartották. Tisztelték benne azt az embert, aki szívvel-lélekkel építette és védte egyházát és hazáját, aki István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt szentté avattatta hatalmas néptömeg előtt. Ezzel adott a magyar népnek saját példaképeket. De nem pusztán általában védte és erősítette egyházát és országát, hanem mindig kész volt arra, hogy személyesen is kockára tegye az életét mindenért és mindenkiért, akiben Isten ügyét és a magyar ügyet látta meg.

  Szent László király ma is érvényes példakép számunkra. Ha tudunk áldozatot hozni személyesen is a keresztény közösségért és azért az emberi közösségért, amelynek a teremtő Isten akaratából a tagjai vagyunk, ha tudjuk tisztelni a többi népeket és a hit fényében meglátni közös értékeinket, akkor lehetünk nagy királyunk méltó követői.

  Szent László király, könyörögj értünk!

Ámen.

[1] KARÁCSONYI János, Szent László király élete, Budapest 1926 (uny. Nagyvárad 2017), 51.
[2] KARÁCSONYI, 55.
[3] Uo. 64.

Vissza a listához!


Levél a lapgazdának!