Isten hozta weblapunkon!
 

Elhunyt Kalász István

(Frissítve: 2017. március 14.)
  Kalász István protonotárius, kanonok, címzetes prépost, érdemes esperes, visegrádi plébános életének 75., áldozópapságának 51. évében, március 8-án az örökkévalóságba költözött. Szombaton helyezték földi maradványait örök nyugalomra a főtemplom kriptájában.

A szertartáshoz kapcsolódó felvételek a Galéria rovatunkban tekinthetők meg!

Fotó: Mudrák Attila
E.B.





Kalász István(Frissítve: 2017. március 13.)
  Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye a saját, a rokonok, a Visegrádi Keresztelő Szent János Plébánia és a Főszékesegyházi Káptalan nevében is megrendült szívvel, de Isten akaratát készséges lélekkel elfogadva tudatja, hogy Kalász István protonotárius, kanonok, címzetes prépost, érdemes esperes, plébános életének 75., áldozópapságának 51. évében, 2017. március 8-án az örökkévalóságba költözött.

  Az elhunyt paptestvér lelki üdvéért 2017. március 17-én, pénteken 18 órakor szentmisét mutatnak be a visegrádi Keresztelő Szent János Plébániatemplomban, majd másnap, szombaton 10 óra 30 perckor az Esztergomi Bazilikában. Ezt követően helyezik földi maradványait örök nyugalomra a főtemplom kriptájában. A szertartást Erdő Péter bíboros, prímás végzi.

  Kalász István kanonok atya Balassagyarmaton született 1943. január 17-én és Esztergomban részesült a papszentelés kegyelmében 1966. június 19-én. Első lelkipásztori beosztását Visegrádra kapta, és egész papi életét – rövid tardosbányai tartózkodását leszámítva, ahol 1975-ben plébánosként működött – itt is szolgálta végig. Először káplánként, majd 1994-ben plébános-helyettesként és 1995-től egészen haláláig plébánosként.

  Itteni lelkipásztori teendői mellett 1987-2011-ig ellátta Kisoroszit is, valamint a 2002-től az Esztergomi Hittudományi Főiskola megbízott tanáraként is működött. 1992-től helyettes esperesként, majd 1994-től 2015-ig mint az Esztergomi Espereskerület előljárójaként szolgált. Munkájának elismeréseként 1989-ben érseki tanácsos, 2001-ben címzetes préposti címet kapott, majd 2005-ben az Esztergomi Főszékesegyházi Káptalan tagja lett.

  2017. március 8-ára virradó éjjel érte a hazahívó szó az esztergomi kórházban.

Fotó: Mudrák Attila
E.B.


* * *

(Frissítve: 2017. március 14.)

Alábbiakban Pákozdi István atya gondolatait olvashatják közösségünk méltán becsült papjáról.

+ Kalász Istvánra emlékezve

Urunk, Istenünk! Sokszor észre sem vesszük, mekkora értékek vesznek körül minket. Természetesnek tartjuk, hogy nyitva a templom, égnek a gyertyák, tanítják a gyermekeinket, van hová mennünk, ha vigaszra vágyunk. Most látjuk, mindez mégsem magától értetődő. Az elárvult visegrádiak tudják, kit veszítettek el.

  Köszönjük Kalász atyát, aki tetőtől talpig lelkipásztor volt. Valami hasonló, amilyen Vianney Szent János lehetett. Nem volt könnyű dolga: elődje, Gianits József teológiai tanár volt, a plébánia kilincsét egymásnak adták a püspökök, egyházjogászok, kiránduló, nyaraló neves emberek. Aztán elment, és Kalász atya egyedül maradt. Az ajtó kilincsét azonban nem nőtte be a pókháló, mások jöttek hozzá: focisták, gyerekek, rászorulók, mindenki, a közösség, akik szívükbe zárták, akik igényelték a szolgálatát. Peregtek az évek, jöttek egymás után a teendők, s ő győzte, vállalta, szabadság és zokszó nélkül hordozta a papi élet keresztjét, osztogatta örömét. Sokszorosan átélte és tapasztalta azt, amit papként számtalanszor felolvasott az evangéliumból: Atyám, a kicsinyeknek tártad fel elrejtett országod titkait; a te igád édes, és terhed könnyű… (vö. Mt 11,25.30).

  „Nekrológodat már többször is elmondták az aranymiséden” – vicceltek vele idősebb paptestvérei. Nem lehet azonban elégszer hangoztatnunk a kitartó hűségét, papi életének öt kemény évtizedét Visegrádon, amelyben volt hitoktatás, templom és plébánia felújítás, a kezdeti években a kályhák fűtése, kormolása, favágással, kézi harangozás, a templom toronyórájának heti többszöri felhúzása, fűnyírás és ki tudja mennyi fizikai munka… Aztán egyre igényesebb papi munka következett. A plébánia és Kisoroszi ellátása mellett esperesi teendők, az esztergomi kispapok gyóntatása, majd a bűnbocsánat szentsége gyakorlati tantárgyának vezetése a szemináriumban. Mindezt egyre gyöngülő erővel a megszaporodott szolgálatok sokfélesége ellenére lelkiismeretesen végzése. Minden feladatára körültekintően elkészült. Prédikációit fél íves álló papírokra a lap egyik szélétől a másikig írógéppel írta. Ahogy sokan megállapították: „lelki pap volt”, aki soha el nem hagyta volna a breviáriumot, a rózsafűzést, az elmélkedést. Nem hiányzott a papi összejövetelekről, ott volt minden rekollekción és papi továbbképzésen. Teljesen igaz volt rá Szent János apostol első levelének részlete, amelyet aranymisés szentképére íratott: „Szeretet az Isten, aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne” (1Jn 4,16). Ez a mélyen jézusi, keresztény ideál vezette papi élete minden napján. Felettesei elismerése sem maradt el, előbb préposti, majd protonotárius kanonoki kinevezést kapott, akárcsak elődje, mestere, Gianits József atya. Nem tetszelgett azonban ruhákban, kitüntetéseiben, egyszerű, „mezei pap” maradt akkor is, ha a székesegyházban kellett vonulnia ünnepélyes menetekben. – Mindenki tudta, hobbyja volt a foci: nem a győzelemért játszott, hanem a mozgásért, a sportért. Igazságos volt a pályán, lelkes a csapatban, lelkesítő játékostársai között, legyenek azok fiatal hittanosok, vagy a papi válogatott tagjai… Lábfájása és előrébb haladott kora miatt szívfájdalommal kellett megállapítania, már csak a pálya széléről követheti a meccseket. De ezeket a veszteségeket is nagy lélekkel, mosollyal tette magáévá. Senkit semmiért nem hibáztatott, minden történést a maga természetességével fogadott.

  Kalász atya immár nem nyitja ki többé a templomajtót, nem ölti fel a miseruhát, nem intonálja hétköznapokon saját maga a miseénekeket… Nem, ezeket már nem kell tennie. A Nagyböjtöt még övéivel kezdte, de a Húsvétra már előttünk érkezett meg odaát. A szenvedés keresztjét hirtelen elgyöngülő testében hordozta; nem véletlenül választotta aranymisés szentképéül a plébániatemplom főoltárképét, a Golgota-jelenetet. Nem nagyon törődött a lábán elhatalmasodó orbánc-betegségével, se pedig szívének rohamos elgyengülésével, amik halálának okai lettek. Hajtotta magát, mintha csak érezte volna, kevés ideje van már a földön. – Arra is emlékezünk, közeledő 75. születésnapja körül, ha rákérdeztek, mit fog csinálni ezután, határozottan felelte: „amíg bírom, nem akarok nyugdíjba menni…” Nem is ment, amíg bírta, kitartóan megtett mindent, temetett, misézett, embereket fogadott. El sem lehetett volna őt képzelni tétlen nyugdíjasként. Úgy ment el közülünk, ahogy fél évszázadon keresztül itt volt, csendesen, tevékenyen.

  Visegrádon gátat építenek az olykor parttalanul kiáradó és mindent elsodró Duna szabályozására. Fél évszázada Kalász plébános úr élő gátja volt a rombolásnak, a pusztításnak, az élet- és ember ellenes erőknek, amelyek manapság sok oldalról kezdik ki emberi méltóságunkat, lelkivilágunkat.

  Urunk, Istenünk! Ha volna Kalász atyának valami üzenete onnan túlról, amit szívünkre kötne, az lehetne: „becsüljük csetlő-botló, öregedő lelkipásztoraink szavait, kezeiken át az Úr jelenléte, kegyelme árad, ami megerősíti és összetartja az Anyaszentegyházat! Szeressétek majd azt a pásztort, aki engem követ, akiben atyára, barátra lelhettek, s higgyetek abban erősen, hogy Jézus, a jó Pásztor összetéveszthetetlen szavaival, atyai-testvéri gyengédségével, isteni szolgáló szeretetével mindig köztetek marad!”

Pákozdi István



Levél a lapgazdának!