Isten hozta weblapunkon!
 

Szentmise az elhunyt hajléktalanokért: Tudunk-e Isten simogató keze lenni a szegények számára?

(Frissítve: 2017. február 27.)
  Február 26-án, vasárnap a Szent Egyed közösség szervezésében, több mint kétszáz fedél nélkül élő ember előtt Székely János esztergom-budapesti segédpüspök mutatott be szentmisét Budapesten, a Horváth Mihály téri Szent József-templomban azokért a hajléktalanokért, akik az utcán éltek és haltak meg.

  Harmincnégy évvel ezelőtt, 1983. január 31-én a római Termini pályaudvaron rosszul lett egy hetvenegy éves hajléktalan asszony, Modesta Valenti. Kihívták hozzá a mentőket, akik azonban nem vitték el, mert piszkos volt. Modesta néhány órás agónia után az utcán meghalt. A Szent Egyed közösség évről évre Európa-szerte mindenütt megemlékezik róla és azokról a hajléktalanokról, akik hozzá hasonlóan nagy szegénységben éltek és haltak meg.

  A lista egyre hosszabb, a közösség tagjai hosszú évek óta látogatják az utcán élőket, a barátaikká váltak, és amikor – a zord életkörülmények miatt sajnos sokszor fiatalon – valamelyikük meghal, elbúcsúznak tőle a temetésen, illetve segítenek megszervezni a végső búcsút, ha a hozzátartozók nem teszik meg. „Modesta miséjén” a Szent Egyed közösség tagjain kívül jelen voltak a Szeretet Misszionáriusai rend nővérei és a Szent Rafael-karitászcsoport tagjai is.

  Az utcán meghalt hajléktalanokért bemutatott szentmise elején Szőke Péter, a Szent Egyed közösség magyarországi vezetője Ferenc pápa szavaira emlékeztetett, aki úgy fogalmazott, a közöny olyan, mint egy vírus, a vallásosságunkat is fenyegeti.

  A szegényekről való megemlékezéssel a közösség lázad az ellen, amit a szentatya a „közöny pogányságának” nevez. A szegények a barátaink – mondta Szőke Péter –, és ha a város, a társadalom meg is feledkezik róluk, Istennél a nevük bele van írva az élet könyvébe.

  Székely János segédpüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságának elnöke homíliájában a vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 6,24–34) alapján felhívta a figyelmet arra, hogy elsősorban arra kell törekednünk, amit Jézus tanított: keressük az Isten országát, az ő igazságát.

  Az életünket nem arra kaptuk, hogy magunknak gyűjtsünk, hanem hogy szeressünk, megtanuljuk az életünket odaadni. A szabad versenyes gazdaság egyik megálmodója, Adam Smith szerint ember embernek farkasa, küzd a másik ellen. A keresztény társadalmi tanítás alapeszménye ezzel szemben a közjó: keresztényként azt gondoljuk, hogy ember embernek természete szerint barátja, testvére. Álmodunk egy olyan világról, amelyet nem az önzés, hanem az erkölcs és az igazság irányít, ahol jut kenyér az éhezőnek. A kereszténység sok szép példáját adja ennek: Krisztus működése után 250 évvel Rómában a 15 ezer fős keresztény közösség ezerötszáz szegénynek adott enni mindennap. Voltak olyanok, akik időnként a város minden szegényét meghívták, tudunk például egy férfiról, aki felesége halála után gyászát azzal fejezte ki, hogy a Szent Péter-bazilikában megvendégelte Róma minden szegényét. A szegénység nem régmúlt dolog – hívta fel a figyelmet Székely János –: becslések szerint ma 1,5 milliárd ember él a földön úgy, hogy nélkülözi mindazt, ami alapvetően szükséges az élethez.

  Ezt követően a püspök egy olasz kisfiúról mesélt egy történetet, aki nagyon szegény családban élt. Amikor hetedik kistestvére születését várták, a kisfiú megtakarított pénzéből vásárolt egy léggömböt, rákötött egy levelet, amelyben megírta Istennek, milyen szegény a család, hárman alszanak egy ágyban, és azt kérte, küldjön a születendő kistestvérének ruhát, pólyát, lepedőt. Néhány nappal később a postás hozott egy csomagot, amelyben benne volt minden, amit kért. A kisfiú felszaladt a dombtetőre, ahonnan elengedte a lufit, és megköszönte Istennek.

  „Kedves testvérek, hány kiáltás érkezik hozzánk is napról napra Afrikából, a Közel-Keletről, a szomszéd utcából… Tudunk erre válaszolni? Tudunk-e az Isten keze, az ő simogatása, segítsége lenni? Ha ezt nem tudjuk megtenni, társadalmunk egyre inkább embertelenné válik. Egy társadalom emberségének a legfőbb mércéje az, hogyan bánik a gyengével, a szegénnyel, a beteggel, az időssel” – figyelmeztetett a szónok.

  Megrendítően hangzott a sok név és történet, amit ezt követően Rudik Sándor, a Szent Egyed közösség hajléktalanszolgálatának egyik felelőse felolvasott: meghalt barátok neve, akiket gyászolnak, akiket szerettek, akikről emlékezésül elmondják mindazt a sok jót, amit tettek életükben – éppúgy, ahogyan meghalt rokonaink, barátaink temetésén tesszük.

  Megismertük mások mellett József történetét, aki tizenhat éven át élt a Ferenciek tere aluljárójában, azelőtt földje, kertje, lovai voltak, de miután egy autó elütötte a lányát és a feleségét, tönkrement az élete; Istvánét, akit „Szabó Ervin Könyvtárnak” becéztek, mert annyira szeretett olvasni; Valéria történetét, aki nagylelkű és segítőkész volt, igaz példája annak, hogy senki nem olyan szegény, hogy ne segíthetne másoknak; Árpádét, aki újságíró és költő volt, aki szeretettel fordult mindenki felé, lelki érzékenysége sokaknak segített meglátni azt, ami igazán lényeges; Picurét, aki Teréz anya nővérei és a Szent Egyed közösség által ismét rátalált hitére, aki kitartóan kért, de kitartó volt a barátságban is; Sándor történetét, aki igazi, megértő, figyelmes barát volt, a Kálvin téren élt; Zsoltét, aki a rakparton élt, derűs lénye erőt adott mindenkinek, egyszer odaadta pulóverét a közösség egyik tagjának, akin látta, hogy fázik; Ernőét, aki a válás után került az utcára, és aki nagyon hiányolta fiát és unokáját; István történetét, akit a Szent Egyed közösség negyvenedik születésnapján megáldott Erdő Péter bíboros, prímás, és aki ezt követően úgy érezte, már meghalhat, hiszen a bíboros imáiba ajánlotta a hajléktalanokat; Kis Bras történetét, aki a Ferenciek terén élt, életében kibékíthetetlen volt Istennel és emberrel, de halálos ágyán kérésére a Szeretet Misszionáriusai által részesült a keresztség szentségében; valamint Ferencét, aki át akart úszni a Sziget fesztiválra, és belefulladt a Dunába... Az elhunytak között voltak olyanok, akik nagyon fiatalon haltak meg az utcán, és olyanok is, akik kihűltek a nagy hidegben.

  A nevek és történetek felolvasása után meggyújtották a Szentföldről hozott gyertyákat egy kandeláberen, majd mindenki mécsest gyújthatott hajléktalan barátaiért, ismerőseiért, rokonaiért, utcán meghalt testvéreiért.

  A szentmise után a Szent Egyed közösség agapén látta vendégül szegény barátait, mindenki kapott ajándékba egy szál virágot és egy kis képet az irgalmasság ikonjával.

Fotó: Merényi Zita
Forrás: Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír



Levél a lapgazdának!