Napi homília – 2020. április 6.

A Nagyhét első három napjának szentírási olvasmányai egyrészt Izajás könyvének az Isten szenvedő szolgájára vonatkozó jövendöléseit mutatják be, másrészt az evangéliumnak olyan szakaszait, amelyek egyre közelebb hozzák Krisztus szenvedésének és halálának drámáját.

Nagyhétfőn Izajás próféta könyvének 42. fejezetéből az első verseket olvassuk (Iz 42,1-7). Mindjárt azzal kezdődik a szakasz, amit később az Újszövetségben, mondjuk a Tábor-hegyi jelenetkor, vagy Krisztus megkeresztelkedésekor a Jordánban, úgy szoktunk idézni, hogy „ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (vö. Mt 3,17; 17,5). Igen ez a szózat erre az izajási helyre utalt már a kortársak számára is. Mintha Jézus mellett maga az Atya tenne tanulságot, hogy Ő az a Messiás, akit Izajás megjövendölt. Ugyanakkor erről a Messiásról az áll a prófétai szövegben, hogy „a megroppant nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki” (Iz 42,3), tehát irgalmas Messiás lesz. Az is ki mondatik róla, hogy „hűségesen tanítja az igazságot” (uo.), tehát nem úgy irgalmas, hogy minden egyformán megfelel neki, hanem különbséget tesz igaz és hamis, jó és rossz között, az igazság tanítója lesz. Érdekes, ilyen néven is várták a Messiást, különösen a Holt-tenger közelében élő közösségnek a tagjai, ahogyan ez fennmaradt irataikból ma már teljesen világos. Erről a messiási alakról jövendöli meg Izajás, hogy „szövetséget köt a néppel” – vagyis a választott néppel –, és „világosságot ad a nemzeteknek” (vö. Iz 42,6). Tehát Ő lesz a nemzetek világossága. Itt is gyönyörűen rímel ez a szöveg későbbi újszövetségi helyekre. Egyrészt Jézus bemutatásakor a templomban azt halljuk „világosságul a pogányok megvilágítására és dicsőségére választott népemnek” (Lk 2,31), másrészt János evangéliumának előbeszédében arról hallunk, hogy „a világosság a világba jött” (Jn 1,9). Jézusban pontról pontra teljesedni látszik ez az izajási jövendölés.

De az evangéliumi szakasz a betániai vacsoráról szól. Mi látszik mindebből azon a drámai vacsorán, amely közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás előtt, vagy talán a bevonulás után, de még a szenvedés előtt kerül sorra. Először is a vacsoráról a János evangélium nem mondja el, hogy hol történik. Márk és Máté pontosabb adatokat szolgáltat, hiszen ez a történet nálunk is megtalálható (Mt 26,6-13; Mk 14,3-9). Az biztos, hogy Márta itt is, mint ahogy korábban, más szituációkból megtudtuk, szorgoskodik, tehát felszolgál az asztalnál. Lázár pedig, akit Jézus a halálból támasztott fel, ott ül a többiek között, és ott étkezik, vacsorázik velük együtt. Ez az, amit talán sokaknak az érdeklődését felkeltette Jeruzsálemből, sokan éppen ezért mehettek talán ki, hogy lássák azt, akit Jézus feltámasztott. Mária pedig kenetet hoz, drága illatszert, és ezzel mossa meg Jézus lábát.

Ez az az esemény, amelyhez sok-sok megjegyzést, sok-sok gondolatot szoktak fűzni. Először is nem látszik megalapozottnak, hogy ezt a Máriát, aki úgy tűnik az elbeszélésben, hogy Mártának a nővére, azonosítsák akár Mária Magdolnával, akár azzal a bűnös nővel, aki másutt az evangéliumokban szintén megkeni Jézus lábát illatszerrel (vö. Lk 7,36-50). Ennek a gesztusnak, ennek a nagyon nagylelkű gesztusnak az értelmezése körül persze a jelenlévők között különböző nézetek bukkannak fel. Máténál, Márknál azt olvassuk hogy többen meg ütköztek rajta (vö. Mt 26,8; Mk 14,4); János kifejezetten Júdásról beszél (Jn 12,4). Nyilván a többiek is helytelenítették, pazarlásnak tekintették a dolgot, de Júdás nem egyszerűen pazarlásnak tekinti, mert ő csak hivatkozik arra, hogy a szegényeknek kellett volna adni az árát a drága illatszernek, hanem Júdás tolvaj, aki lopni szokott az adományokból – így mondja ezt a János evangélium (vö. Jn 12,6). Ebből az egyházatyák arra következtetnek, hogy az evangéliumi szakasz egyben a bűn dinamikáját is megmutatja, mert az, aki kisebb-nagyobb adományból lop el valamit a maga számára, olyan úton jár, ami nagy tragédiához vezethet. Elképzelhető, hogy hamarosan nem lesz képes ellenállni egy megvesztegető ajánlatnak, nem lesz képes ellenállni annak sem, hogy elárulja a Mesterét, és így szerezzen pénzt magának.

A bűn dinamikája tehát bennünket is lelkiismeret-vizsgálatra kell, hogy indítson, ilyenkor, a Nagyhét elején különösen. Nézzünk magunkba, mik azok a rossz szokásaink és azok az úgynevezett kisebb bűneink, amelyekben nagyon nagy torzulásnak a csírája is ott rejlik. Isten színe előtt vizsgáljuk meg magunkat, kérjünk ezekért is bocsánatot, és határozzuk el, hogy életünk részleteiben, az úgynevezett apró szokásainkban is megtisztulunk és megjavulunk.

Maga a megkenés, amit itt az evangélium elbeszél, Jézus temetésére szól. Ezt az evangélista jelzi is (vö. Jn 12,7), jelzik a többi evangéliumok is (vö. Mt 26,12; Mk 14,8). Tehát ez az első drámai mozzanat már Jézus halálát és temetését vetíti előre. Legyen ez a Nagyhét a mi számunkra is a megtérésnek, a megújulásnak, az elmélyülésnek az ideje!

A meghallgatás indítása innen!