Napi homília – 2020. április 28.

Húsvét III. hetében a keddi szentírási szakaszok csodálatos összhangban vannak egymással, mert az Apostolok Cselekedeteiből István diakónus vértanúságának történetét halljuk (ApCsel 7,51-8,1a), a János evangéliumban pedig (Jn 6,30-35) Jézus kijelenti, hogy Ő az élet kenyere, és aki ezt a kenyeret eszi, az soha többé nem éhezik. (vö. Jn 6,35).

István vértanúnak a megkövezése tulajdonképpen sejtelmes történet, mert egyrészt a valóságot írja le – István nyíltan vallja Krisztus hitét, megdicsőülését, azt, hogy Emberfiaként az Atya jobbján foglal helyet –, ugyanakkor látjuk a felbőszült tömeget, akik köveket ragadnak és halálra kövezik őt. De ugyanakkor megjelenik egy fiatalember is a képnek mintegy a szélén, ez pedig Saul. Saul, aki őrzi a kövezők ruháit, Saul, akiről a történet zárómondata olyan szűkszavúan megemlíti, hogy „egyetértett tettükkel” (vö. ApCsel 8,1a).

A két megjegyzés többféle célt is szolgál az elbeszélésben. Egyrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy maga Saul nem vett részt a gyilkosságban. Valószínűleg Szent Pált nagy bizalmatlanság kísérhette az első időkben, hiszen üldözőből lett hívő, ezért sokan talán gyilkossággal is gyanúsították. A történet világossá teszi, hogy erről nem volt szó. Igaz, hogy egyetértett vele, igaz, hogy távolról még közre is működött, de István megölésében része nem volt. De ami ennél fontosabb, hogy ez ugyanaz a Saul, akiből később ugyanannak az örömhírnek lesz a legnagyobb hirdetője, amelyért István vértanú az életét áldozta. Tehát az isteni kegyelem különleges módon dolgozik. Amikor már azt hisszük, hogy talán senki sincs, aki Krisztus ügyét hirdesse, aki az igaz hitet megvallja, azt a szeretetet tanúsítsa, amelyre olyan nagy szükség van a világban, akkor egyszerre csak váratlanul olyan személyek, akikre föl sem figyeltünk, vagy épp ellenkezőleg, akikről nagyon negatív volt a véleményünk, egyszerre csak ők mutatják meg, hogy mégiscsak valaki tovább viszi a lángot, mégiscsak van, aki Krisztus ügyét a személyes bűnbánat és megtérés után tovább viszi.

Amikor az evangéliumban azt halljuk, hogy Jézus „az élet kenyere” (Jn 6,35), ott is a kegyelemről van szó, hiszen „aki ezt a kenyeret eszi, örökké él” (Jn 6,51.58). Jézus nem hagyja magára az embert, hanem olyan szoros közösségre kíván lépni vele már itt a földön, amely eligazít bennünket, amely arra segít, hogy az életünket az Ő terve, az Ő szándéka szerint igazítsuk. Tehát egyszerre működik a jósága és a kegyelme a közösség életében váratlan pontokon, és ugyanakkor az egyén életében és lelkében. De ezzel a kegyelemmel nekünk együtt kell működniük, rá kell figyelnünk Jézus szavára, tudatában kell lennünk, hogy a szentáldozással olyan közösségre léptünk Vele, amely állandóan működő erő bennünk. Merítsünk ebből az erőből, kérjük Jézus világosságát és erejét mindennapi tetteinkhez, mindennapi kitartásunkhoz és döntéseinkhez!

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: