Napi homília – 2020. április 22.

Húsvét II. hetének szerdáján az evangélium (Jn 3,16-21) és az Apostolok Cselekedeteiből vett szentlecke (ApCsel 5,17-26) egy különös pontban találkozik. Ez a pont pedig a tanítás, „az örök életről szóló tanítás” (ApCsel 5,20), ahogyan az apostolok mondják, amikor kiszabadulva csodálatos módon a börtönből elmennek a jeruzsálemi templomba, és ott adják tovább az örömhírt, a tanítást. Jézus pedig az evangéliumban arról beszél, hogy örök élete van annak, aki hisz benne (vö. Jn 3,16). Örök életről szóló tanítást adnak tovább az apostolok is a templomban.

Sokszor megfeledkezünk erről, hogy a hitünk kezdettől fogva, eredendően tanítás-jelleget is hordoz. Nem valamiféle emberi okoskodással felállított elmélet persze, nem is nemzedékek által kicsiszolt tanok összessége, hanem eredendően tanítás. De milyen tanítás? Magáról Jézusról megőrzi az evangélium azt az emléket, hogy tanít: a templomban tanít (vö. Lk 21,37), a zsinagógában tanít (vö. Mt 4,23), akár a szabadtéren is (vö. Mk 2,13), és tanítása felől kérdezik még a főtanács előtt is (vö. Jn 18,19). Ő azonban sokszor egészen különleges tanítóként jelenik meg, mert nem egyszerűen a régiek véleményére hivatkozva magyarázza az ószövetségi Szentírást vagy a hagyományokat, hanem úgy tanít, „mint akinek hatalma van” (Mt 7,29).

De el is mondja ezt, mert azt mondja, hogy nem a magáéból beszél, hanem az Atya üzenetét hozza, tanítása sem csak az övé, hanem azt adja, amit az Atyától kapott (vö. Jn 8,28). Amikor pedig feltámadása után az apostolokat elküldi az egész világra, akkor is tanítani küldi őket (vö. Mt 28,19-20). Nem véletlen tehát, hogy mindjárt a kezdet kezdetén, mindjárt a feltámadás utáni boldog időkben az apostolok tanítani kezdenek. Nemcsak érzéseket, örömet, bizalmat, szeretetet adnak át, hanem tartalma, igazságtartalma is van az igehirdetésüknek. S ez úgy látszik, hogy valamiképpen provokálja is a környezetet, hiszen dönteni kell. Olyan állítások merülnek fel, amelyekkel kapcsolatban el kell dönteni, hogy elfogadom, vagy nem fogadom el.

Nagyon fontos tehát számunkra is, hogy a hitnek van tartalma, nem puszta érzés, nem puszta hangulat, nem puszta jó szándék – természetesen az is, éljük át a hitet testestül-lelkestül –, de van komoly tanítása. A keresztények a legrégibb időktől fogva azokat, akik jelentkeztek, azokat, akik közeledtek a hithez, oktatni kezdték. Amikor pedig a pogányságból is sokan megtértek, őket még inkább meg kellett tanítani, még az üdvösség ószövetségi történetének nagy eseményeire és igazságaira is. Jézus tehát a tanítók tanítója, különleges értelemben is tanító.

De nekünk, mai keresztényeknek, amikor átadjuk a hitünket, erre emlékeznünk kell. Nem véletlenül mondta Benedek pápa, hogy tartalomorientált katekézisre van szükségünk (vö. Porta fidei apostoli levél 10-11.; Nyitóbeszéd a Római Egyházmegye találkozóján, 2007. június 11.). Tehát a hitet valóban mint egy megtanulható tartalmat is tovább kell adni, nem csupán úgy, mint valamilyen érzést. Nagyon fontos dolog az is, hogy nekünk, papoknak, akik küldetést kaptunk arra, hogy tanítsuk azt, amit Krisztus adott át nekünk, nem az a feladatunk, hogy a saját elgondolásainkat adjuk tovább, nem a magunkéból kell feltűnőnek lenni, vonzónak lenni, hanem Krisztusnak a tanítását, az apostolok tanítását, az Egyház tanítását kell továbbadni mindenkinek.

Most ezekben a különleges időkben is nagy a kísértés, mert szerepelni lehet a közösségi médiában, szinte bárki megoszthat különböző anyagokat szélesebb közönséggel. De fontos az, hogy nekünk, akik az Egyház nevében tanítunk, mindig meglegyen az alapunk arra, amit mondunk és teszünk. Ez az alap pedig maga Krisztus, mást nem vethet senki. Nem az a célunk, hogy magunkat mutogassuk, vagy pedig szórakoztató szerepléssel töltsük magunk és mások idejét, hanem hogy átadjuk azt az örök, örvendetes és bizalmat keltő tanítást, amit Krisztustól kaptunk.

Hallgassa meg a homíliát az alábbi linken: