Napi homília – 2020. április 2.

Nagyböjt 5. hetében a csütörtöki evangélium a János evangéliumnak egy részlete (Jn 8,51-59). Érezzük rajta a drámai feszültséget. A farizeusok és Jézus között Ábrahámról folyik a szó, de erről beszél már a mai szentmise ószövetségi olvasmánya is (Ter 17,3-9). Az Úr a Teremtés könyve szerint ígéretet tesz Ábrahámnak, hogy szövetséget köt vele és utódaival, nekik adja azt a földet, amelyet ígért és birtokolni fogják örökre, nem bontják fel ezt a szövetséget. Most, amikor az Egyház erről elmélkedik, mindig Szent Pált idézi, hiszen Szent Pál is azt mondja, hogy a választott néppel az Úr nem bánta meg, és nem bánja meg szövetségét (vö. Róm 11,1-2).

Mi történt akkor Jézus személyével, Ő mit hozott ebben? Valami nagyszerű dolgot: kiterjesztette a szövetséget mindazokra, akik hisznek benne. Hiszen ezt mondja az evangéliumban, hogy „aki tanításomat megtartja, az nem hal meg örökre” (Jn 8,51). Halandó embereknek beszél, Ő maga is a kereszthalálára készül, és mégis örök életet ígér. A hallgatóság megütközik ezen, hiszen Ábrahám is meghalt, és a próféták is meghaltak.

Ugyanakkor Jézus a halállal kapcsolatban nem azt mondja, hogy semmiféle halálon nem kell keresztülmenniük a benne hívőknek, hanem azt mondja, hogy nem halnak meg örökre, vagyis örök életet ígér. Ábrahámról pedig kijelenti, hogy Ábrahám szerette volna látni az Ő elérkezését, és ujjongott, hogy megláthatja eljövetelének napját. Tehát Ábrahám ujjongott, hogy Krisztus eljövetelének napját megláthatja. E mögött a megjegyzés mögött nagyon mélységes utalás van, és ezt például Aranyszájú Szent János bőven ki is fejti (vö. 55. homília Szent János evangéliumához, PG 59, 301-306). Az izsáki áldozatról van szó, hogy Ábrahám a fiát kész feláldozni Istennek. Nem tudja, hogy miért; nem érti, hogy miért kívánja ezt tőle az Úr, hiszen annyi év könyörgése után végre megajándékozta őt utóddal, és most az utódjának a feláldozása kéri.

Igen, ez a titokzatos esemény, amikor Ábrahám a hitben mindent kész az Istennek odaadni, ez nyeri el a magyarázatát Krisztusban. Tehát Izsák feláldozása Krisztus áldozatának az előképe, és az előkép beteljesedik. Ezt a beteljesedést látta meg Ábrahám. Hogyan? Talán a hagyomány szerint látomásban, vagy az örök boldogságban, ha eljut oda? Ábrahám meglátta, és ujjongott. Ujjongott, mert megértette, hogy miért kívánta tőle ezt az Úr, hogy maga Isten az, aki nemcsak kész arra, hogy egyszülött Fiát feláldozza, hanem meg is teszi ezt. Ennek a titoknak a megpillantása töltötte el örömmel és adta vissza azt a harmóniát, amit az érthetetlen szenvedés és kihívás megbontott a lelkében.

Természetesen a hallgatók nem gondolkoznak mindnyájan ilyen mélyen, hanem arról beszélnek, hogy hogy lehet az, hogy Ábrahámot látta Jézus? Hogy lehet az, hogy rá hivatkozik ilyen tekintéllyel? Hogy lehet az, hogy Istent Atyjának szólítja és állítja, hogy ismeri, személyesen ismeri az Istent? Olyan kijelentéseket tesz, különösen szakasz az evangéliumi végén, amelyek isteni öntudatra vallanak. „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58). Ez az, amiért követ ragadnak, megértik, hogy Jézus Istennek tartja magát, és ilyen tekintéllyel beszél. Ez pedig vagy káromkodás, vagy igaz. Ez az igazság derül ki majd húsvétkor a feltámadás fényében.

A hanganyag indítása a linkre klikkelve:

https://www.katolikusradio.hu/archivum.php?firstaudioid=10&mev=2020&mho=04&mnap=02&mora=10&mperc=53