Napi homília – 2020. április 16.

Húsvét nyolcadában csütörtökön az Egyház az Apostolok Cselekedeteiből veszi a szentleckét (vö. ApCsel 3,11-26), mint a hét többi napjain is. Péter és János Jeruzsálemben hirdetik már Jézus feltámadását, sőt csodát is tesznek. Az evangéliumban pedig napról napra a feltámadt Krisztus egy-egy megjelenésével találkozunk. A mai napon az emmauszi tanítványokkal való találkozás után a Jeruzsálemben egybegyűlt apostoloknak jelenik meg Jézus.

De mit is hirdet Péter és János Jeruzsálemben a feltámadás első örömében? Hirdetik a népnek azt, hogy Jézus a megígért Megváltó, hirdetik azt, hogy tévedés volt, hogy hiba volt kiszolgáltatni őt Pilátusnak, megtagadni Pilátus előtt. Így mondja ezt az Apostolok Cselekedetei: „Isten megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus előtt, noha ő szabadon akarta bocsátani” (ApCsel 3,13). Az evangéliumokban többször találkozunk ezzel az epizóddal, amikor Pilátus újra és újra kísérletet tesz arra, hogy szabadon bocsássa Jézust. Kérdezi Őt tettei és szándéka felől, megkérdezi, valóban ő-e a zsidók királya, azután megkérdezi a népet, hogy vajon az ünnepre tekintettel ne bocsássa-e Jézust szabadon. Végül is, amikor már nagyon nagy a felzúdulás, nagyon követelőzik a tömeg, hogy Jézust feszítsék keresztre, azt olvassuk az evangéliumban – Máté evangélium 27. fejezetének 24. versében –, hogy Pilátus vizet hozatott, kezet mosott és azt mondta: „Én ártatlan vagyok ettől a vértől. Ti lássátok!” Itt az újabb Biblia-kiadásokban, ahogyan most idéztem, így szerepel a mondat. Régebbi kiadásokban gyakran ez ált: „Én ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől.”

Mi itt a helyzet? A kéziratos kódexeket tanulmányozva a tudósok arra a megállapításra jutottak, hogy az eredetibb görög formában nem volt ott, hogy az igaznak a vérétől ártatlan, hanem csupán az: „ártatlan vagyok ettől a vértől”. Ezért a Neovulgáta is, az Apostoli Szentszék kiadványa is már ezt a változatot részesíti előnyben. El tudjuk képzelni a szituációt: Pilátus azért végzi ezt a rituális cselekedetet, mert annak idején még a Római Birodalom keleti tartományaiban is voltak olyan bírósági formaságok, amelyeket a Perzsa Birodalomból vettek át, és amelyek azt szolgálták, hogy a halálos ítéletet kimondó bíró saját magát ártatlannak mutassa be, ártatlannak, tudniillik a gyilkosságban. Tehát azt akarták kifejezni, hogy ők nem a törvény erejével gyilkosságot követnek el nem justizmordot végeznek, hanem valóban meggyőződtek a vádlott bűnösségéről, tehát amikor halálra adják, akkor ők ártatlanok a vérontás bűnében.

Ismerték ezeket a szokásokat a régi keresztények is. Pogány környezetükről írják például 230 táján a Didaszkáliában a következőket: „Figyeljétek meg, kedves testvérek, hogy amikor gyilkost visznek a hatóság elé, milyen gondosan érdeklődnek a bírók azokról, akik az illetőt odahozták, és hogyan kérdezik ki őket arról, ami történt. Aztán megkérdezik a tettest is, hogy tényleg úgy volt-e, és ha bevallja, és igent mond, még akkor sem küldik rögtön halálra, hanem néhány napig még kihallgatják és leeresztik a függönyt, sokat gondolkodnak, tanácskoznak, s csak azután mondják ki végül a halálos ítéletet. Égre emelik kezüket, és így tanúsítják, hogy ártatlanok ennek az embernek a vérétől.” [Didaszkália XI., Az ókeresztény kor egyházfegyelme, (Ókeresztény írók 5.), Szent István Társulat, 1983, 168.]. Ezt, hogy ártatlan az elítéltnek a vérétől, ezt jelenti ki Pilátus is. Ha azt mondaná, ártatlan ennek az igaz embernek a vérétől, akkor szörnyű ellentmondásba kerülne, hiszen ha meggyőződött róla, hogy igaz ember, akkor miért ítéli halálra. Ha pedig az igaz embert elítéli, akkor nem ártatlan a bíró.

Nem, valószínűleg tényleg az eredeti formula így hangzott, hogy „ártatlan ettől a vértől”. Ez a vér nem kívánja sem az ég megtorló büntetését, mint ahogy Ábel vére annak idején az égbe kiáltott (vö. Ter 4,10), de nem kívánja az emberi rokonságnak a vérbosszúját sem, ahogyan ez a keleti népek között sokszor szokásban volt. „Ártatlan vagyok ettől a vértől” – mondja Pilátus mintegy kifejezve, hogy bizonyítást nyert Jézus bűnössége, de utána azt mondja a tömegnek, hogy „ti lássátok!”, azaz a bizonyítékot ti szolgáltattátok, ti tanúsítottátok azt a bűnösséget, ami miatt én most a vádlottat elítélem. Tehát egészen más összefüggésbe kerül az ítélet pillanata.

Nem véletlen, hogy Pilátusra, Pilátus ítéletére újra és újra visszatér a Szentírás, például itt, az Apostolok Cselekedeteiben is. De Krisztus személye, aki a középpontban áll, valóban ártatlan, és Krisztus az, akinek a szenvedése beteljesíti az ószövetségi jövendöléseket, aki megjelenve feltámadása után az apostoloknak egyszerre mutatja, hogy fölül áll a földi életnek a korlátain, meg azt is, hogy valóban Ő maga a saját testével támadt fel, hiszen együtt eszik a tanítványokkal.

A föltámadás utáni jelenésekben valamiképpen mindig megjelenik a küldetés is. Így van ez a mai evangéliumban is, ahol a feltámadott Krisztus a nemzetekhez küldi már az apostolokat, minden néphez, hogy bűnbocsánatot hirdessenek (vö. Lk 24,47); tehát nem pusztán az örömhírt, hogy utunk nyílt a feltámadásra és az örök életre, hanem a bűnbocsánatot is személyes és közösségi bűneinkért és hibáinkért. Ezt a bűnbocsánatot kérjük a magunk számára is most, a fényes hét folyamán.

A meghallgatás indítása innen: