Napi homília – 2020. április 15.

Húsvét szerdáján az evangélium az emmauszi tanítványok történetét beszéli el (vö. Lk 24,13-35). Jézus kereszthalála után bár az üres sírról már hallottak, de nem jelent még meg nekik az Üdvözítő, s ezért a tanítványok közül sokan, úgy látszik, hogy kezdték elveszíteni a reményüket. Akik elindulnak hazafelé, azok a cselekedetükkel mintegy azt fejezik ki, hogy volt egy nagy reménységük, azt hitték, hogy megtalálták a Messiást. „De keresztre feszítették a Mestert, nem lehetett ő az igazi Szabadító, nem ő az, aki a római rabságból megszabadítja majd a választott népet, hát akkor induljunk haza, térjünk vissza a saját munkánkhoz, a megszokott életünkhöz!” Ez a fajta szomorúság kíséri az emmauszi tanítványok alakját.

Amikor Jézus melléjük szegődik az úton, akkor pontosan azt magyarázza el nekik, ami az első tanítványoknak, az első keresztény közösségnek a nagy élménye lehetett, azt tudniillik, hogy igaz ugyan, hogy Jézust keresztre feszítették, de ez nem zárja ki, hogy Ő volt a Messiás, hiszen az ószövetségi jövendölések is beteljesedtek. Beteljesültek a szenvedő szolgáról szóló jövendölések, beteljesültek a zsoltárok, még a szenvedés egyes részletei is ószövetségi előzményekre utalnak. Tehát lángolt a szívük a tanítványoknak, amikor Mózesen kezdve a prófétákon át a melléjük szegődő idegen megvilágította az Írások értelmét és bebizonyította nekik, hogy ami történt, az pontosan a Messiás megígért alakjára vonatkozik.

De mindez nem volt elég a nagy felismeréshez, szükség volt arra is, hogy leüljenek együtt vacsorázni, és amikor a kenyértörés mozzanata megvan, amikor a kenyértörés kerül sorra, akkor ismerik fel – talán a gesztusból, talán az imából –, hogy Jézus az. A kenyértörésben megnyílik a szemük. Az Eucharisztia számunkra is a hitnek nemcsak a gyümölcse, hanem az erőforrása is. Tehát az Eucharisztiából való élet az a hitre rányíló élet kell, hogy legyen.

Amikor pedig az emmauszi tanítványok fölismerik a Feltámadottat, akkor ezt az örömet nem tartják meg maguknak, hanem azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe azért, hogy megmondják az apostoloknak is: „Találkoztunk. Láttuk az Urat!” S amikor ezt az örömhírt elmondják nekik, akkor visszaválaszolnak, hogy „Valóban feltámadt, és megjelent Simon Péternek!” (Lk 24,34). Tehát a feltámadás a megjelenésekkel válik igazán vitathatatlan ténnyé a tanítványok számára. Hiszen az üres sírról már többször is hallottunk itt az előző napok evangéliumaiban, és hol azt hallottuk róla, hogy bizony, akik nem hittek Jézusban azok is elfogadták az üres sír tényét, csak másképpen magyarázták, azt állították, hogy a tanítványok ellopták Jézus testét; Mária Magdolna pedig szintén azt hitte, hogy elvitték valahova a holttestet. Tehát nem elegendő az üres sír. A feltámadott megjelenései alapozták meg igazán a tanítványok hitét és a Szentírás jövendölései szilárdították meg a meggyőződésüket, hogy valóban Jézus a Messiás, hogy valóban ennek „kellett” történnie (vö. Lk 24,26), és ettől változik meg az életük, ettől kezdik az örömhírt majd ők is továbbadni másoknak.

Háromféle módon találkoznak az emmauszi tanítványok a feltámadt Krisztussal, ahogyan háromféle módon találkozhatunk Vele mi is: Isten Igéjében, a Szentírásban, az Eucharisztiában és a tanítványok közösségében, hiszen a tanítványok visszaválaszolják, visszaigazolják a föltámadás örömhírét, amikor azt mondják: „Valóban feltámadt!”


A meghallgatás indítása innen: