Lovagavatás az Esztergomi Bazilikában

Az eseményre a magyar rendtársak meghívására több külföldi helytartóság is delegációt küldött: Ausztriából, Horvátországból, Németországból, Svájcból és Szlovéniából érkeztek vendégek.
A lovagavatást követő hálaadó szentmisét Fernando Filoni bíboros, a rend nagymestere, a Népek Evangelizációjának Kongregációja korábbi prefektusa latin nyelven celebrálta.

A Szentszék háttérintézményeként működő Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend legfőbb célja a Szentföld keresztényeinek támogatása és a tagok lelki életének elmélyítése. A rend története egészen a középkorig nyúlik vissza, és az évszázadok során mindig hű maradt alapvető küldetéséhez: Krisztus földjének és az ott élő közösségeknek szolgálatához.

Homíliájában Fernando Filoni bíboros emlékeztetett arra, hogy a rend tagjai nem pusztán egy ősi hagyomány örökösei, hanem a hit és a szeretet mai tanúságtevői. A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendhez tartozni igazi és magasztos kiváltságot jelent. „A köpeny, amelyet ma magatokra öltöttetek, Krisztus iránti elkötelezettségetek jelképe. Ne feledjétek: nem földi uralkodó, hanem a feltámadt Krisztus hívott meg benneteket” – fogalmazott.

A nagymester hangsúlyozta, hogy a rend küldetése ma is időszerű: Jézus földje nem válhat a hit régészeti lelőhelyévé. A mi feladatunk, hogy a Szentföld ne maradjon keresztények nélkül, hogy ott élő hittestvéreink megtapasztalják a béke, a testvériség és a remény jelenlétét. Filoni bíboros arra buzdította az új lovagokat és dámákat, hogy szolgálatukat az evangéliumi szeretet jegyében végezzék, különös tekintettel a szegényekre, a menekültekre és a békéért küzdő közösségekre.
„Ma Krisztus misztikus Testéről kívánunk gondoskodni: a Szentföld hívőiről, a nélkülöző családokról, az iskolákban tanuló gyermekekről. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy folytassuk Arimateai József és Nikodémus gesztusát – szívünkbe fogadva az Urat, aki az Egyházban él.”

Fernando Filoni bíboros, nagymester homíliáját teljes terjedelemben közöljük:

Kedves Testvéreim és Nővéreim!
A mai szertartással kiteljesítettük az invesztitúra szertartását, melyet tegnap este kezdtünk meg az ünnepélyes imavirrasztással. Ma lett szentesítve az új lovagok felvétele a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendbe a rendi kereszt felvételével és a nagymester áldásával, valamint a köpeny felöltésével, a rendi vezetők segítségével. A köpeny a mi díszruhánk és a rend jelvényével ékes: a jeruzsálemi ötös kereszttel. Ünnepélyes pillanatot élünk át tehát, amely kitörölhetetlen marad életetekben. Még a nehéz időkben is emlékezzetek arra a kiváltságra, amelyet Krisztus az Egyház révén adott nektek, mert a Jeruzsálemi Szent Sír Rend tagjává lenni egy igazi és magasztos kiváltságot jelent; érezzétek át a rendi tagság megtiszteltetését és szépségét, és legyetek mindig méltók rá.

A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend egy ősi eredetű pápai intézmény, amelynek nincsenek haszonszerzési, anyagi hódítási vagy politikai céljai. Szépsége nem is a szabályzatában fogalt intézményi struktúrában rejlik, hanem abban, hogy nagylelkűen elfogadjuk és részt veszünk életében és céljaiban: szeretni Jézus földjét és támogatni a jeruzsálemi anyaegyházat.
Úgy gondoljuk, hogy Jézus földje nem válhat a hit régészeti lelőhelyévé; ezért rendünk újjászervezésekor a pápák arra hívták meg, hogy vegyen részt a szent helyek iránti „gondoskodásukban”.

Ez magyarázza, miért tekinti az Apostoli Szentszék a Szent Sír Lovagrendet az Egyház központi intézményének, amely minden katolikus számára nyitott, földrajzi, nyelvi vagy kulturális korlátok nélkül. Azon egyházi víziónak részese, amely szívügyének tekinti a Szentföldön élő Egyház szükségleteit, együttműködésben a Jeruzsálemi Latin Patriarkátussal, illetve a találkozás és a tisztelet szellemében viszonyulva minden ott jelenlévő vallási csoporthoz: zsidókhoz, muszlimokhoz és keresztényekhez.

Ez minden lovagnak és dámának alapvető felelőssége, saját szerepvállalásunkat egy nyitott és erőteljes egyháziasság kontextusában értelmezve és érzékelve, mind az egyetemes Egyház szintjén, mind a magyarországi helyi egyház szintjén. Ezeket a szempontokat azért szeretném hangsúlyozni, mert a ti lovaggá avatásotok nem az Egyházon kívül, hanem azon belül történik, és a mai ünnepélyes szertartás ennek a csúcspontja. Szeretném ezért, ha ez a vízió a ti identitásotoknak részévé válna. Hiszen gyakran feltehetnek nekünk olyan kérdéseket, mint például: Kik vagytok ti? Mi értelme ma egy ilyen rendnek? Nem vagytok anakronisztikusak? Sőt, fel kell tennem magamnak is a kérdést: Ki is vagyok én mint dáma avagy lovag? Miért is vagyok tagja egy olyan rendnek, amelyet a jeruzsálemi Szent Sírról neveztek el?

Hiúságból, s a múlt iránti nosztalgiából teszem ezt, vagy azért, mert szeretnék felvállalni egy identitást és egy küldetést? Valóban szeretnék hozzájárulni a Szentföld életéhez, amelyet ma minden eddiginél inkább sújtanak háborúk, politikai, társadalmi és vallási küzdelmek, miközben oly sok keresztény elhagyja a Közel-Keletet, beleértve Jézus földjét is?
Rendünk helyes megértésével megmagyarázhatjuk identitásunkat, ahogyan oly sokan mások is hozzájárultak ahhoz, hogy Jézus földje ne maradjon keresztények és zarándokok nélkül, és hogy megmaradjon az a jelenlét, mely Krisztus akaratában gyökerezik, aki ott élt, hogy kinyilatkoztassa Isten titkát és bevégezze megváltó művét. A rendhez való tartozásunknak történelmi, spirituális és társadalmi dimenziója is van, hozzájárul az Úr álmához, aki Jeruzsálemet a béke és a jóság helyének tekintette. Ezen okok miatt érdemes itt újra hangsúlyozni, hogy minden egyes lovagavatás, amelyre az új tagok átfogó felkészülési és képzési folyamatát követően kerül sor, együtt jár a rend lelkiségéhez való csatlakozással, a jeruzsálemi anyaegyház, valamint a helyi egyház támogatására irányuló elkötelezettséggel.

A lovaggá vagy dámává avatás azt jelenti, hogy a tanúságtétel, a nagylelkűség és az evangélium szeretete révén felajánljuk életünket a Krisztusba vetett hit megvallása által; azt jelenti, hogy Krisztust helyezzük létezésünk és minden személyes, családi és társadalmi elképzelésünk középpontjába. Nem volna sok értelme a Szent Sír lovagjának vagy dámájának lenni, ha nem helyeznénk a középpontba azt az Urat, akiért magunkra öltöttük a köpenyt, melyet a vért és a lelki nemességet kifejező vörös színű jelvény díszít. A mai lovagavatást megelőző párbeszédben késznek mondtátok magatokat, hogy elérjétek a keresztény élet tökéletességét, hogy megtartsátok a keresztség szentségi méltóságát és a rend jó hírnevét.

Nem dinasztikus örökség révén, vagy földi uralkodó akaratából lesz valaki lovag vagy dáma. Méltóságunk természete a feltámadt Krisztustól származik, aki az üres sír mellett találkozott Mária Magdolnával és a tanítványokkal, akik először féltek és rejtőzködtek ugyan, aztán viszont erőteljes tanúi lettek feltámadásának. A hit ugyanezen küldetését örököljük, hogy továbbra is szeressük Krisztust, és hirdessük az ő titkát társadalmunkban.
A Szentföld vonatkozásában azt kívánjuk, hogy beteljesüljön Krisztus álma, aki Jeruzsálemet a béke és a testvériség helyének képzelte el; ezért egy olyan civilizáció építői kívánunk lenni, amely túlmutat az ott élő és az azt felkereső népek sokféleségén.

A Szentföldön „a remény szervezői” kívánunk lenni – ami egy hálás hozzáállás – együttműködésben a patriarkális egyházzal és összhangban az egyetemes egyházzal. Ezt a küldetést ugyanakkor Isten mélyen szereti: Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten gyermekeinek hívják. Jóllehet Jézus idejében a keresztet a megaláztatás, a büntetés és a halál eszközének szánták, Krisztus számára mást jelentett: ártatlan emberként alávetette magát ennek, hogy az Atyának tetsző áldozattá legyen, hogy általa üdvözüljön a világ. Ez a nagy misztérium! Ez a misztérium, amely Isten szívében gyökerezik miértünk, bűnösökért. Ez a misztérium, amelyet a Számok Könyve előrevetít, arra emlékeztet minket, hogy életünkben mindig ki vagyunk téve a gyilkos gonosz mérgező marásának; Krisztus azonban visszaállította méltóságunkat az Istenben való élettel.
Azzal szeretném ezt az elmélkedést lezárni, hogy mindenkit arra kérek, újítsa meg magában a rendhez tartozás legmélyebb érzéseit. Érezzük annak felelősségét és látjuk annak szépségét, hogy továbbvisszük az Úr barátainak gesztusát, akik elkísérték őt Palesztina útjain, befogadták otthonukba és vendégül látták, támogatták igehirdetésében.

Mindvégig, még a kereszt alatt is barátai maradtak, minden félelmük dacára, s a feltámadásra várva gondoskodtak róla. Jó arra gondolni, hogy meg akarjuk ismételni Arimateai József és Nikodémus gesztusát, akik az Úr élettelen testét megkenték és sírba helyezték, vagy a betániai Máriáét, aki illatos olajokkal kente meg Jézus lábát, hogy enyhítse fáradtságát: mindannyian a mély szeretet és tisztelet gesztusát mutatva a Mester iránt.
Ma tehát egy másik „testről”, Krisztus misztikus Testéről kívánunk gondoskodni: mindenekelőtt a Szentföldön – gondolva a hívőkre, a szegényekre, a menekültekre, a munkanélküli családokra, a patriarkátus iskoláiban tanuló gyermekekre, a nehéz helyzetű fiatalokra és a vallási békére – valamint a helyi egyházunkban (egyházmegyékben és plébániákon), amelyeknek „lábai” néha fáradtak, porosak és gyakran kisebesedtek. Igen, mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy folytassuk a betániai Mária, Arimateai József és Nikodémus gesztusát, szívünkbe fogadva az Úr személyét, aki az Egyházban él. Az Egyházban, amely időnként törékenynek tűnik emberségében, gyermekei nyomorúsága miatt, de amelyet éppen ezért ő szeret és megszentel. Ez a szeretet oly nyilvánvaló az Utolsó Vacsora jelében, amikoris felövezte magát, megmosta tanítványai lábát, és ránk hagyta az Eucharisztiát. Ezért mondtuk ma tehát, hogy készek vagyunk szeretni ezt az Egyházat, amelyért Krisztus az életét adta: az Egyházat, amely Jeruzsálemben „minden Egyház Anyja”, a helyi egyházunkban pedig mindannyiunknak „Anyja”.
Ámen.

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír